Időnként elkap minket a rémület vagy a rettenet, és azt érezzük: itt jártunk már. Láttuk már ezt valahol, sőt nem is egyszer, egész csomó alkalommal; de ha nem is láttuk, el tudjuk képzelni, egy-két szó kell csak, mondjuk, „cirkusz” vagy „rák”, vagy valami más, és már be is indul a vetítés. Mindent el tudunk képzelni, annyi mindent láttunk már; és sivárrá válik minden újnak gondolt látvány, hisz „minden képet leexponáltak már.” A program kiürült: sémák ismétlése vagyunk csak, nem mi nézünk a szemünkből, nem mi szólunk a szánkból, nem a mi látványainkat rögzítik kameráink. Képeink kiszámíthatóak, e számításban pedig eltűnünk mi is, eltűnik a mi, eltűnik az én.

Másfelől persze a kiszámíthatóság biztonságot ad. Tudom, mi történik: a keresztelőkép után az egyéves születésnap következik, bár lehet, hogy közte lesz egy nyár számtalan felvétele. Mindez szinte mindenkinek érdektelen, aki nem ismeri a kép alanyát; de aki igen, annak szívmelengető. És nem kell sokat keresni: az alany ott van az anyja kezében, most a keresztelőpohár alatt, majd elfújja a gyertyát, és e képek között persze ott a Balaton, a homokos part, a lapát, a vödör, az úszógumi.

A legsemmilyenebb hétköznap, a legsemmilyenebb hétköznapi kép is ünnep annak, akinek élete a kiszámíthatatlanságban telik. Aki így él, az a bizonyosság vágyával tölti fel legsematikusabb felvételeit. Ez a vágy tölti meg energiával a képet, ez által lesz az az övé. Ennek az összekapcsolódásnak, ennek az életrekeltésnek, ennek az aktusnak a mozgatója a vágy. A vágy a szeretet totalitására és e totalitás mindennaposságára.

A képek megelevenedése, élővé, vagy egy másik perspektívából fogalmazva, működővé válása a legtöbbször belőlünk indul el. Mi töltjük meg energiával az amúgy élettelen, statikus felületet, mi invesztálunk bele életadó időt és figyelmet, érzést és tudást. Hogy mikor melyikkel miért tesszük – ki tudja; néha a vágy mozgat, máskor a szeretet, az érdeklődés vagy akár a felháborodás. Egyesek könnyebben adják meg magukat, mások ellenállóbbak, és vannak, amelyekről leppattanunk, amelyek maradnak statikusak, holtak.

És vannak, amelyeket nem mi találunk meg, nem a mi vágyunkból, szeretetünkből, figyelmünkből lesznek jelenvalóvá. Már pillantásunk előtt is azok voltak: készek, és készek a táncra. Nem mi kérjük fel őket, ők választanak minket. Nem mindenkit, nem bármikor és nem feltétlenül; de nem is csak egyvalakit, mások számára érthetetlenül. És bár ez a választás, ez a felfénylés, ez a hívás nem akarható; sokszor mégis elmesélhető, és így kellő figyelemmel, tudással és érzéssel talán át is vehető.

Négy ilyen képet mesélek el most.

Bács Róbert László képei egy cirkuszba (vagy inkább egy cirkuszban?) kalauzolnak minket, cirkuszosok: emberek és állatok között járunk, egyesek időnként megállnak előttünk és pózolnak, mások tudomást sem vesznek rólunk, a hely részei csupán. Művi fényű minden kép, a beállítások időnként klasszikusan frontálisak, máskor klasszikusan esetlegesek vagy éppen bemozdulók. Unott arcú guminő néz ki hátulról eléje lógó lábszárai között – ez a mindennapok kunsztjának unottsága. Tüllszoknyás artista megcsúszott diadémmal talán gumipapucsban, jobb térdén koszfolt, kezét csipőre téve, fejét előreszegve mintha beolvasna nekünk. A cirkusz máshogyan. Ám egy majomkép mindezt újrahangolja. Foltos drapéria előtt ül egy inkább apró majom halványlila műselyemruhában, profilból látszó feje egydarab hatalmasra szétnyitott száj. Mint egy Bacon festmény, olyan velőtrázó az amúgy nyilván vicces kis állat szája. És ez, ahogy a mindennapi, kiszámítható cirkuszi furcsaság és unottság mögött felsejlik a nem racionalizálható horror, végül az egész sorozatot elemeli a cirkuszok máshogyan bejósolható képi világából.

Ember Sári képei engem egy vágyott, ám (ismét) el nem érhető világba visznek, a huszonéves, önfeledt kirándulások és utazások világába, oda, ahol mindenki szép, mert fiatal, mert szabad, mert még bármi lehet, mert a napfény megszépíti. Parkok és kertek, a cseresznyevirágzásban ódonnak látszó házak, és játék és összebújás. Egy világ látható határok nélkül. Egy világ, ami talán csak képeken létezik, egy világ, ami a képek által létezik, egy világ, amit rendszeresen képekbe álmodnak. Ember Sári ezt megteremtette, mi pedig hálásak vagyunk, mert hozzásegít egykori magunkhoz, vagy irigyeljük, hogy ő így van, jóllehet tudjuk, hogy mindez, mégha valósnak tűnik is, fikció. De szívesen követjük e fikcióban, többet és többet szeretnénk még, a magunkének érezzük álmát. Aztán szembejön egy kép: egyetlen lány a máshol is szereplő, cseresznyevirág-szirmokkal behintett nagy vörös takarón, nekünk háttal fekszik, lábát felhúzza, magába burkolózik szinte; úgy tűnik, magára maradt, a nagy társaság nélkül, elhagyták vagy ott sem voltak; de ő mintha továbbálmodná az együttlétet. A magány e finom képe váratlanul újrahangolja az idillt. Tapinthatóvá sűríti kintrekedtségünket.