Mélyi József

Becsillanó fény

Artmagazin 2012/6. 34-37. o.

 

Becsillanó fény

Hermann Ildi 2012-ben diplomázott a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, de már jelentős fotós múlt van mögötte. Standfotósként kezdte, majd számos kiállításon vett részt, műveiből egyéni kiállításokat is rendezett. Nemrégiben vehette át a Lucien és Rodolf Hervé emlékére alapított és kétévente kiírt fotós pályázaton a zsűri különdíját.
Lányaink című diploma-sorozata a Bálint Házban látható 2013. január 13-ig.

Talán az lehet a trükk, hogy valamiről mindig visszacsillan a vaku fénye, talán attól áll össze az egész. A megcsillanó fény mindig elidegeníti az egész jelenetet, mert a képet az amatőr és a professzionális jellegétől egyszerre fosztja meg: nem lehet amatőr, ahol ekkora a fény, nem lehet profi, ahol így belevillan. Pedig épp ez a trükk, nem is a fény. A képek egyszerre nem amatőrök és nem profik, ezért egyszerre kerülik meg a dokumentumfotó és a művészfotó műfaját, besorolhatatlanokká válnak egy mindent azonnal albumokba, kategóriákba sorolni vágyó fotókorban. Hermann Ildi Lányaink sorozatában a fotók: egységükben alaposan kigondolt képek, amelyek a pillanatnyiság látszatát keltik. Megrendezettségük szintén látszat lehet, a fényképekről utólag nem tudjuk eldön- teni, a rekvizitumok, terek, tárgyak rendjében mi a gyermek és mi az anya szerepe. Illetve itt nem is csupán ezekről a szerepekről van szó, hanem ezzel párhuzamosan a modell és a fotós egymáshoz kapcsolódó világáról.

Lányaink sorozat képeit tekinthetjük egy családi napló darabjainak: az anya időről időre felvételeket készít, általában a meghitt környezetben, a gyermeket a megszokott tárgyaival, játékaival, ruhadarabjaival együtt örökíti meg. A napló egy boldog család világát rajzolja ki. Egy másik olvasat szerint viszont nem az anya, hanem a fotós keresi a pillanatot, amelyet a modell rendez meg. A modell szerepeket játszik, helyzeteket talál ki, amelyek aztán kivilágítva, kamerára komponálva képpé alakulnak. A két olvasat között lényegi lenne az eltérés, de valójában nehezen megállapítható, vajon egy gyermeki vagy egy fotósvilágról van-e szó. A fotók mindenesetre úgy tesznek, mintha a valóság és a gyermeki mesevilág határán állnának, mintha minden nagyon éles, ugyanakkor egy képzeletbeli ollóval kivágható és aztán más képekben újra összerakható lenne. Jobban megfigyelve a mesével szemben mégis minden közelebb áll a valósághoz: a tárgyak élesen és hidegen válnak ki környezetükből. Ez inkább Hermann Ildi fotósvilága; nem a mesebeli kivágás, hanem a valóságból kimetszés, más környezetből indulva és máshová érkezve, de az a szemlélet, amely legkegyetlenebbül a 3 hónap, 3 nap című sorozaton jelenik meg. Azon a képsorozaton, amelynek témája maga a hiány, amely egy ismerős család környezetének ürességén és csendjén keresztül egy csecsemő halálának feldolgozhatatlanságát mutatja be, megrázó módon.

 Talán éppen az emberek és tárgyak kimetszettségéből következően a Lányainkból is kihallható egy tragikus mellékzönge, mert mindenen rajta ül a mulandóság gondolata. Az érzés – ami valóban inkább érzés, semmint a fotó képi elemeiből kiinduló elemzés eredménye – hátterében pedig önkéntelenül is ott van Hermann Ildi saját, súlyos betegségéről készített korábbi sorozata is, amelyben az élet vonatkozási pontját szintén a gyermek jelölte ki. A Lányaink egyes képein az élet jelenik meg, a gyermekkor egy megvilágított darabja, könnyeden lebegve, eleven színekkel.

 

Az élet felől nézve a sorozat középpontjában a szerepek állnak, az otthonos közegben felvett ruhák és pózok. Ezek a szerepbeállítások, miután fotóvá dermedtek, a megmutatkozás ironikus gesztusaivá válnak, ahol a gyermeki őszinteség háttérbe szorul a felnőtt világ pózai mögött. Képzeljük el ugyanezeket a beállításokat felnőttekkel! A vízben lebegő haj alá berendezett állatfigurák nem a játékosságra, hanem a felbomló képzeletre utalnának, a királynői jelmez a vágyak és a valóság groteszk ellentétét hívnák elő, a fejre húzott kabát pedig a világtól elzárkózás pszichologizáló megjelenítése lenne. A fotósorozat, az alanyt behelyettesítve azonnal átalakulna, komoly és tragikus felhangú lelki tartalmakkal bővülne. A gyermek, miközben felcserélhetetlen főszereplője a képeknek, valamilyen formában mégis önmagában hordozza az időbeli feszültséget, mivel a néző óhatatlanul behelyettesít, beleérez ezekbe a hideg fotókba. Talán azért tesz így, mert az aprócska játékállatok, amelyek többször is felbukkannak, hol a vízben lebegve, hol a kád szélén sorakozva, hol pedig a gyerekszobában életképpé rendezve, teljesen felborítják a dimenziók rendjét. Élethűek és kicsik, mozgásuk mintha valamerre irányulna, s így belakják a teret. Mellettük a gyermek is egy új valóságba metsződik be: naggyá változik. De persze ebben a naplószerű világban nincs egyértelmű dimenziórend vagy felfejthető történet, még csak linearitás sincs, csak a történeteitől megfosztott puszta időt látjuk.

Van azért egy időtlen kép, amely kilóg a sorból. Egy ködös tájban, valószínűleg egy kiránduláson az előtérben áll a gyermek, mögötte lazán csoportosulva, mintha éppen a kamera felé haladva érkezne, hat felnőtt, férfiak és nők a ködben. Kicsit olyan ez a kép, mint Sándor Pál híres filmjének, a Régi idők focijának zárójelenete, ahol Minarik a pályaudvaron a megmerevedett várakozók között egyedüliként mozogva utat keres magának. Mindenütt életének egyes szereplői között halad el, akik úgy állnak ott, mint egy panoptikumban. Hermann Ildi kísérteties és ugyanakkor meghitt képén is ott van ez a generációk közötti időutazás és a panoptikum-hatás, miközben a mozgást a kislány egyszerű kiemelése helyettesíti. A ködből egy tulajdonképpen bárki által megkomponálható kép bontakozik ki, amely a sorozat-összefüggésben hirtelen összetett jelentést kap, és tágabb időbeli dimenzióba helyezheti az első látásra talán csak a gyermeki világot megjeleníteni látszó további fotókat.

A dimenzióugrás, a kettősség, az időbeli behelyettesítés, az ebből következő feszültség természetesen a befogadón múlik. Azon, hogy mennyire merül el ebben a világban, amelynek képei egyszerre ismerősek és soha nem látottak. Hermann Ildi ugyanis képes arra, amire csak a legjobb fotósok: olyan képeket alkot, amilyenek korábban nem léteztek.

Link az eredeti cikkhez