Csatlós Judit
A nosztalgia nyomában
Fotóművészet, 2007/04
A nosztalgia nyomában
„Meghalt Kádár János. Tulajdonképpen sajnáltam. Sajnáltam, hogy nem fog elhangzani a neve a tv híradókban, sajnáltam, hogy el fognak tűnni a gyerekkorunk díszletei, hogy felbontották a Kálvin téren a palacsintázó-bódét és hogy egész épülettömbök tűnnek el, hogy utcák kanyarodnak másfelé, hogy az események láncolatában valami különös,folytonossággal át nem határolható űr keletkezik, hogy minden olyan más lesz, mint ahogy megszoktuk”—hangzik egy nyaraló dohos sötétjében, Tóth Kriszta Vaktérkép címűnovellájának elején. Ezekben a sorokban a múlt és a jövő egy rövid időre körbeér, a történetjelenidejében már egy más korból szól vissza a főhős. Ennyi kellett, hogy egy politikairendszer és vele egy lehetséges jövő megsemmisüljön.Az idő ugyanilyen átalakulásának lehettem tanúja, amikor nyárutón megnéztem HermannIldi Nyaralók című kiállítását. A művész a Szentendrei-szigeten a 60-as, 70-es években épültvíkendházak világát térképezte fel, ahol az építészeti anyagok és megoldások, abarkácsolások, a megmaradt berendezési és használati eszközök nagyon erősen őrzik akorhangulatot. Maguk a fotók dokumentumok, túlzás és irónia nélkül. Megformálásukbanszorosan kötődnek a művész korábbi munkáihoz, melyeket Közeg, illetve Közegben címmelismerhettünk meg. Az előbbi sorozat darabjain a 80-as éveket idéző, üres belső tereketlátunk, melyeken a tárgyak egymáshozvaló viszonyában a geometriai elrendezettség ésszimmetria kap hangsúlyt. Ebben a letisztult világban, az emberi jelenlét esetleges nyomaiteljesen feloldódnak. A képen megjelenő valóság elidegenítő hatása a Közegben képein ismegmarad. A teljes mértékigember formálta térben megjelenő személyek nem alakítóikörnyezetüknek, hiányoznak személyiségük nyomai, történetük, jelenlétük belesimul a terekbelső logikájába. A Nyaralók sorozat abban rokon ezekkel, hogy szétbonthatatlan szövetetalkot a tárgyak és azember világa, amint a nyaralók egyedisége feloldódik a személyestárgyaik egyformaságában.Mintás falvédő, macskás kulcstartó, szódásszifon, festett falitányérok, szalagfüggönyök ésviaszos vászon terítők láthatók a képeken. Különös tárgyak és mintázatok,amelyekszámomra már reliktumok(1). Reliktumok, hiszen azt látom, ezek a kis házak zárványkéntvészelték át a politika mellett a vizuális kultúra változásait is. Talán a víkendházakalaptulajdonsága, hogy bennük megreked az idő, mivel már kezdetben is a városi otthondivatjamúlt kanapéi, elkopott, kései és koszlott ruhái landoltak itt, mondván, „a telekre mégjó lesz”. Az épületek későbbi változtatásai, az építők és építtetők (sokszor ugyanaz a személy)mai élete, illetve gyermekeik és unokáik jelenléte viszont a változásokra emlékeztet.Ami a fotókon feltárul, egyszerre hétköznapi és egzotikus. Ez utóbbi kettősség eredete–a„megszokott” hogyan válik „különössé”–kulcsfontosságú a képek megértéseszempontjából. A hétköznapok szintjén a közvetlen környezetegy olyan közeggé válik, amelya benne élők számára láthatatlan. Ennek vizuális aspektusa jellegzetes színek, formák,társítások egymásmellettiségéből áll össze, amely lokalitással és időbeliséggel rendelkezik. Akülönböző eredetű, szociológiai természetű, eltérő jelentésű és megfogalmazású vizuális„közegek” egymás mellett, olykor egymásba ékelődve léteznek. Így a történetiségkövetkeztében apró szigetek őrzik korábbi korok, illetve más terek lenyomatát. A megszokásáltal tovább éltetett kis világok abbana pillanatban válnak láthatóvá, amikor valaki a fonákjátérzékeli ezeknek, amikor valaki kívülről jön, vagy kívülre kerül. A német ostalgie fogalom éppen erre a távolságra utal–a Nostalgie (nosztalgia) és az Ost (kelet) szavak összevonásával–azáltal,hogy a kelet és nyugat oppozíciójához, a hozzájuk kapcsolódó szimbolikustartalmakhoz nyúlik vissza. A képek segítségével elénk táruló nosztalgia nem a művészviszonyulása egy elmúlt világhoz, hanem a műben kereszteződő látásmódok, viszonyulások,pozíciókhálózata teszi aktuálissá ezt a kérdést.Szociológiai nézőpontból mindez azt jelenti, hogy a világra vetett pillantásunk határozza mega körülöttünk lévő tárgyak jelentését, és helyezi el a kontextusok hálójában (a mindennapigyakorlat és gondolkodás szintjén egyaránt). Mindannyian más dolgokat veszünk észre, ésmás módon értelmezzük a világot aszerint, hogy kik is vagyunk. (Erről az értelmezőiviszonyról tanúskodtak a Hermann Ildi megnyitóján elkapott megjegyzések,beszédfoszlányok is.)
A Kádár-korszak tekintetében ez a kérdés még hangsúlyosabb, mivelelsősorban az idősebb generációk esetében szorosan kapcsolódik az önmeghatározás, azén pozicionálásának kérdéséhez, akár elzárkózásról, akár valamiféle „honvágyról” legyen isszó.A fiatalabbak számára a hatvanas-hetvenes évek a gyermekkor elveszett világa.Tapasztalati terükön kívül rekedt számtalan olyan fogalom, amely a Kádár-rendszert jellemzőpárbeszédek, leírások meghatározó eleme, mint a hiánycikk, az imperializmus (-ellenesség)vagy a VIT (Világifjúsági Találkozó). Ezeket a szavakat sokkal inkább a kilencvenes évekkönnyed-szórakoztató filmjeiből ismerik, mint saját élményeikből.Viszont a hatvanas évekvilágát reprezentáló tárgyak egy sajátos idő-és térbeli áttételen keresztül új jelentésekkelruházódnak fel a mai kulturális közegben.’
Ebben az újraértelmeződési folyamatban számostényező szerepet játszik a piaci viszonyoktól kezdve, a kor kulturális, tudományosfeldolgozásáig. Egyrészt bizonyos termékeknek az újrafelfedezése és márkaként való„bevezetése” a köztudatba azt eredményezte, hogy az egykori kommerszből egy divat-(2) ésegyben életstílus kifejezője lett. A Tisza cipő hajdan egy áhított „nyugati márka” helyettkerült a fiatalok lábára, a globalizáció korában pedig a magyar termék választása akár aglobalizmus elleni kritikát is érzékeltetheti(3).Másrészt, a rendszerváltás után a múlt újraalkotásának fontos része lett a személyesemlékezet felfedezése. Az egyén a történelmi események, illetve a hétköznapi életvilágforrásaként lépett színre. Azelhangzó élményanyagra épülő interjú-gyűjtések (56-os Intézet)mellett a privát fotók és a hétköznapi tárgyak is bevonultak a történelembe és annakintézményeibe. Egymás után nyíltak olyan kiállítások, mint az ötvenes-hatvanas évektárgykultúráját felsorakoztató Giccs és kultusz (Sándor palota, 1999), Szex és kommunizmus(Centrális Galéria, 2002), NDK–GDR–DDR (Cent-rális Galéria, 2003)(4) vagy a Műanyag(Néprajzi Múzeum, 2006). Ez utóbbi kiállítás kapcsán a Néprajzi Múzeum Hozz egy tárgyat!címmel felhívásttett közzé, arra kérve az embereket, küldjenek olyan műanyag tárgyakat,amely számukra fontos jelentéssel bír. Az így létrejött gyűjtemény anyagát Plasztik művek(5)címmel könyvben is megjelentették. Ezek a nagyon különböző tendenciák együtteredményezik,hogy a dizájn boltokban egymás mellett lógnak a fiatal tervezők és a VörösOktóber ruhagyár termékei, a Tisza cipő határozott karakterrel és bizonyos fogyasztóistílussal együtt járó márkává vált, miközben DJ-k keverik újra a régi slágereket. Persze, ahogyaz ostalgie fogalom is jól érzékelteti, csak egy külső nézőpontból valósulhat meg, hogy abumfordiságban bájt, az anyagokban és formákban dizájnt, a sokszor értelmetlenfunkcionalitásban paródiát lehessen felfedezni.Az idősebb generáció számára ugyanezek a tárgyak egy másfajta történet részesei. Aközkeletű elképzelés szerint–1956 után–a szocialista Magyarországon az életnek mindenegyéni létszférát átjáró két alapjellegzetessége volt, egyrészt hogy a rendszer örökké tart, másrészt pedig az, hogy évről évre nő az életszínvonal, és a rendszer egyre többet enged agazdaságban és a kultúrában. Az így felsejlő jövőképek, a tervezés lehetősége, a jövőotthonossága volt a Kádár-rendszer részleges legitimáltságának a kulcsa(6). Akik számára ahatvanas-hetvenes években adatott meg először az a lehetőség, hogy tervezzenek ésmegvalósítsanak egy elfogadhatónak vélt személyes sorsot, azoknak a rendszerváltás atájékozódási pontok elvesztésével járt. Elsősorban ők azok („a rendszerváltás vesztesei”),akik nosztalgiával gondolnak az egykori kiszámítható, biztonságosan élhető életre. Mivel avágyódás nem a politikai vagy ideológiai rendszer felé irányul, az emlékezésekben is ahétköznapi élet világ mozzanatai kapnak szerepet. Elbeszéléseikben a tárgyakhoz valóviszony kiemelt jelentőséget kap, mivel ezen keresztül egyfajta társadalmi helyzet, kényelem,biztonság világát idézik fel. Nyaralóik így egyszerre utalnak az egykori biztos egzisztenciára,illetve mindennek az elvesztésére.A Nyaralók című fotósorozat és a kiállítás azáltal tudott fontossá válni, hogy magábanhordozza egy bizonyos korhoz, annak maradványaihoz fűződő, eltérő viszonyulásokat.Ezek a nyaralók, a bennük található számtalan eszköz és kellék kulturális rétegeket hoznakfelszínre, amelyek a mi emlékezetünkben, a mi fejünkben is megvannak.Éppen úgy,ahogyan egy lakásban nem csak 1990 után készült tárgyak vannak, hanem sokfélék, attólfüggően, hogy ki, hol él, mit örökölt, milyen tradícióból jön, milyen divatokhoz kapcsolódik.Hermann Ildi a korosztályára jellemző vizuális érzékenységgel fordul a víkendházak világafelé, és különféle vonatkozásaikkal, történeteikkel beemeli őket a kiállítótér közegébe.Felfedező útja során nem csak a különöst veszi észre, hanem a múló idő melankóliáját is.Megmutatja nekünk, hogy a múlt nem más, mint az elveszített boldog, édes otthon.
(1) A relikvia és reliktum közti különbségtétel a metafora és a metonímia szemiotikaimeghatározását követi. A metafora tiszta szimbólum, vagyis relikvia, míg a metonímia amúltból fennmaradt tárgy, vagyis reliktum.
(2) A szociológia nyelvén fogyasztói stílus.
(3) György Péter Pártdiktatúra és mindennapok az NDK-ban. In: Élet és Irodalom [30.] 2007.07. 30.
(4) Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a CEU-s kiállítások éppen az „ostalgie” melankóliájaellen léptek fel.
(5) szerk.: Fejős Zoltán–Frazon Zsófia: Plasztik művek (MaDok-füzetek 4.). Néprajzi Múzeum,2006.(6) A témával részletesen foglalkozik a Replika (1997) 26., A fogyasztói szocializmus alcímetviselő száma.
Hermann Ildi: Nyaralók, Dorottya Galéria
Link az eredeti cikkhez