Mélyi József

A teljes kép és a hiány

Élet és Irodalom, MŰBÍRÁLAT – TÁRLAT – LXI. évfolyam, 30. szám, 2017. július 28.

 

A teljes kép és a hiány

Nincs egyszerűbb a kép és a szöveg együttesénél; egy történet és a hozzá tartozó portré mintha teljes képet adhatna egy ember életéről. Csalóka a „mintha”, mert a szöveg és a kép valójában együttesen sem kevésbé sokjelentésű, a kicsit is elcsúszó értelmezés az interferenciából kifolyólag hatalmas eltérést jelenthet a „teljességben”. Ha a holokausztról szóló történeteket és elbeszélőik arcképeit egymás mellé helyezzük, akkor a jelentések hullámmozgásában a tanúságtétel fogalma is megjelenik, adott esetben akár még inkább rétegezve és bonyolítva kép és szöveg viszonyát. Ha egy fotográfus egy élettörténet mellé egyetlen portrét rendel, akkor ezt a viszonyrendszert valóban csak látszólag egyszerűsíti.

Hermann Ildi a 2B Galéria falait szinte teljesen betölti a szövegekkel és a képekkel. A tíz élettörténet több hasábban a plafontól a földig húzódik, az elbeszélők portréi egy-egy bekezdést takarnak csak ki a szövegekből. Ha képen látjuk az installációt, olyan, mintha hatalmas könyvoldalak nyílnának meg, s a fotók épp csak ott feküdnének a lapokon. A műegyüttes címe Hiányzó történetek; különböző történelmi korszakokban New Yorkba emigrált és ma is ott élő holokauszt-túlélők nyílnak meg a fotósnak, mondják el sorsfordító élményeiket. A metszéspont minden esetben az 1944-es esztendő, azután valamennyi sors és minden út másként kanyarog. A néző tulajdonképpen az egyetlen képbe olvassa bele a történetet, egy-egy ember arcában keresi nemcsak a sorsok lenyomatát, de a közösséget vagy annak hiányát is. A hiány kulcsszó, amely ugyanúgy komoly beszélgetéseket indíthatna el Magyarországon, mint Sol LeWitt harminc évvel ezelőtt – amikor a múltfeldolgozás még gyerekcipőben járt – Németországban, Münsterben felállított műve, a Fekete forma – a hiányzó zsidók emlékére című műve, amely a maga titokzatossága és látszólagos zártsága ellenére megmozgatta a múltról szóló közbeszédet. Magyarországon azonban a hiány és a hallgatás mintha még mindig sokkal erősebben összetapadó fogalmak lennének, mint a világ nyitottabb vidékein voltak évtizedekkel ezelőtt.

 

 

 

 

A képeken a New York-i magyarok valamennyien hallgatnak; a fotós nem a beszélgetés közben örökítette meg őket, hanem utólag, beállítva. „Beállított portrékat képzeltem el, és a környezetből is szerettem volna minél többet megmutatni, így minden alkalommal a központi helyet kerestem a lakásban. És ez összecsengett azzal, hogy engem mint vendéget általában a nappaliban ültettek le” – mondja egy interjúban Hermann Ildi, s utólagos mondatait is összeolvassuk azokkal a konok vagy nyílt tekintetekkel, amelyek kamerájába néztek. Az egyetlen kép kivívja a részletek iránti figyelmet. A teljes, fél- és háromnegyed alakos portrék hátterében különböző kivágásokban jelennek meg a szobabelsők. Kényelmes kanapék, fotelek, mellettük-mögöttük szobrok, gobelinek, festmények, értékes darabok, öröklétnek szánt semmiségek. A festmények között akad magyar témájú is, de néhány esetben mintha inkább a ruhák lennének ismerősek. Egy otthonka, egy szövetnadrág, egy ing – akár magyarországi portrék is lehetnének. Ugyanis az ismerőst keresi a néző, leginkább a tekintetekben rejlő kapcsolódási pontokat. Létezik-e magyar tekintet? Létezik-e zsidó tekintet? Létezik-e beszédes tekintet? A szövegekből kiderül, hogy a képekről olyan emberek néznek vissza, akik túlélték a saját halálukat. Erre a gondolatra építi a néző saját képolvasó stratégiáját. Azt képzeljük, hogy a portrén látható emberek szeme előtt a kamerába nézve lepereg életük filmje, vagy óhatatlanul is azt az álarcot keressük, amellyel a képzeletbeli (de valós történeten alapuló) filmet az utolsó pillanatban mégis elrejtik, mert mégsem akarják közszemlére tenni. A sorozatok, a mindennapi dokumentumfilmek korában a néző szinte elkerülhetetlenül mozgóképben gondolkodik: a történetek forgatókönyvvé válnak, az egyedi képek standfotóvá vagy képzelt plakátmotívummá alakulnak át.

Hermann Ildi legutóbb bemutatott munkája a Saul fia forgatása során készített portrésorozata volt. A színészek a szünetekben néztek bele a kamerájába, s a fotók szuggesztivitása a szerep és a mai valóság közti feszültségből fakadt. A környezetet ott egy-egy fa vagy házfalrészlet jelentette, a ruhák a több mint hetven évvel ezelőtti, önmagából kifordult világ levegőjét árasztották, a tekintetekre a néző egyidejűleg olvasta rá a történelmi valóságot és a filmtörténetet. Most a szereplők valóságosak, arcuk saját, egyéni történeteiket tükrözheti. A kitakart szövegekből viszont képzeletbeli filmek lesznek, amelyekbe mindenki saját ismerős, de kizökkent világát vetíti bele. A Sonderkommandósok álló formátumú, nagy sorozatképei és a New Yorkban lakó holokauszt-túlélők fekvő papírkép-hatású portréi a néző szemében egymásra másolódnak, és élesebben teszik láthatóvá a hiányt.

Link az eredeti cikkhez