Somogyi Zsófia

Ahányan így együtt vagyunk…

Műértő, 2012/6.

 

Ahányan így együtt vagyunk…

A betegség és a halál: tabu. A legkülönfélébb nyavalyák és halálesetek képei áradnak könnyedén és széles mederben a médiából – csak éppen tényleges valójukban nem tudjuk kezelni őket. Ma az élet olyannak van elmesélve, és a szerencsésebbek tényleg annyira szoros társas szövetben léteznek, hogy amikor valaki megbetegszik, meghal, akkor az itt maradók számára befoltozhatatlan szakadás marad a helyén. Az NHL/Privát képek című kiállítás arról szól, hogy milyen az, amikor egyenesen ránk néz nagyon közelről a halál, ránk vár a világunktól való, teljesen értelmetlennek tűnő elszakadás. Hermann Ildi és Horváth M. Judit tárlata Csizek Gabriella kurátor ismételten finom és tökéletesen pontos mozdulatának az eredménye, amellyel kiemelte a hazai fotósélet zajlásából az anyagokat. Az alkotók ugyanazt az élethelyzetet járják körül, ugyanazt a félelmet, fájdalmat, bizonytalanságot, a saját magukra és világukra vetett megváltozott tekintetüket foglalják fényképekbe. Mindketten rákbetegségen estek át, és végigfotózták a kezelések és a gyógyulás folyamatát – amelyről csak visszanézve tudják, hogy az volt. Hermann Ildinél 2007-ben, pár hónappal kislánya születése után diagnosztizáltak non-hodgkin limfómát. Az élet és saját teremtő erejének megtapasztalását közvetlenül követte a betegséggel való küzdés drámája, a növekvő és az elmúló élet érkezik közös fázisba kislányával közös, szívszorító képén. A sorozatban a hétköznapi enteriőrök, használati eszközök a rá jellemző visszafogott, tárgyilagos látásmóddal jelennek meg, ám itt ezek betegségének díszletei, „kellékei”. Az arc átváltozása a tárlaton vetítés formájában az önarcképek időrendben való sorolásával, utólag áll össze a folyamat elvontabb szintjévé. Ezeket nézve sokáig nem lehet tudni, hogy a kijövés folyamatát látjuk-e – ahogyan közben, az életben sem lehetett. 

Horváth M. Judit változó nézőpontú képei vetítésként adják ki történetének rétegeit. Látjuk őt felülről, ahogy Isten nézhet le rá, vagy a lelke, és ennek ellenpontjaként alulról is. Miénk lesz az a pillantás, amellyel ő maga néz végig a saját testén – a műtét és a kezelés előtt, alatt, után. A legmegrázóbb képeken tájként absztrahálódik a nagyon is konkrét látvány: a has a heggel, a kezelések okozta tünetekkel. Intim képek ezek, a legbelső szférába vagyunk bevonva, leplezetlenül látjuk a tudatról éppen kontrolállhatatlanul leváló testet, a kézzelfogható dimenziót, a betegség rombolásának terepét. Közelről nézzük meg a testrészeket, amiket a betegség sorvasztani fog, a lábakat, melleket, a nyakat, ahol a ráncok mintázatként tekeregnek a bőrön. Látjuk őt szeretteivel, hétköznapi, s ezért szívbe markoló, és meghitt, igazi szoros együttlétben is. Körül is néz: tárgyai, kutyái, az őt körülvevő enteriőrök közé tudjuk helyezni alakját. Végigvezet a fotókon a bordó szín, amely az élet, a nőiesség „jele” az alsónemű, a körömlakk színeként, és egyúttal a betegségé is, amikor vérként tűnik fel. Néhány képen fény oldja a test, az arc kontúrjait – egy másik szférába(n) való átlényegülés előérzetét hozva. A sorozat rátekintés, önmagára, s arra a szövetre, amely őt tartja meg, s amelytől majdnem búcsúznia kellett. Visszanéz saját helyére, a még testétől gyűrött ágyra, amely nem üres – árnyéka/lelke, ahogy éppen fotózza a saját elgondolt hiányát, rávetül az ágyneműre. Hogy aztán visszatérjen a testébe, visszatérjen az életbe. Mert „ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk”. Majd egyszer. (Idézet: Weöres Sándor: Bolero)