Az utolsó díj: Az utolsó túlélők – itthon maradt magyar zsidók hiányzó történetei. Hermann Ildi 2018 őszén elnyerte a 2019-es Capa-nagydíj ösztöndíjat

Az utolsó díj: Az utolsó túlélők – itthon maradt magyar zsidók hiányzó történetei. Hermann Ildi 2018 őszén elnyerte a 2019-es Capa-nagydíj ösztöndíjat

Majdnem pont három éve, 2018 késő őszén vette át Hermann Ildi a 2019-es Capa-nagydíj ösztöndíjat. Az elismerést Az utolsó túlélők – itthon maradt magyar zsidók hiányzó történetei című projekttervéért kapta, amelynek lényegét az alábbi szinopszis foglalja össze. Óriási veszteség, hogy ezt a sorozatát (sem) készíthette már el.

„Az utolsó túlélők – itthon maradt magyar zsidók hiányzó történetei

Négy éve kezdtem foglalkozni egy sorozattal, mely kapcsán New Yorkban élő magyar zsidókat szólaltattam meg és fotóztam. Az anyagból 2017-ben kiállítás nyílt a budapesti 2B Galériában, majd egy évvel később a New York-i Balassi Intézetben. Tíz különböző sorsot mutattam be fotókkal és a hozzájuk tartozó, a beszélgetéseinkből szerkesztett szövegekkel. Sorsokat, amelyeket meghatározott a Holokauszt. Érdekelt a történetük, hogy mikor, miért s hogyan hagyták el hazájukat, van-e kapcsolatuk Magyarországgal, mit vittek magukkal, mit jelent számukra a magyar zsidó gyökerük. A sorozat kiindulópontja a hiány.

Egyrészt ezeknek az embereknek teljesen más élet adatik, ha nincs háború, ha nincs a vészkorszak, ha nem kell elhagyniuk a hazájukat; hiányoznak a mai Magyarországról, a magyarországi zsidó közösségekből. A hiány másik oldala személyes, a nagymamámról szól. Ő holokauszt-túlélő volt, azon kevesek közül való, akik hajlandóak voltak beszélni a borzalmakról. Én pedig az utolsó generáció tagjaként, melynek tagjai még személyesen hallgathatták/hallgathatják ezeket a történeteket, éreztem, fontos lenne kérdezni, meséltetni őt. Azt hittem, bármeddig van időm. Nem volt. Meghalt, mielőtt sort keríthettünk volna ezekre a beszélgetésekre. Máig nem tudtam megbékélni azzal, hogy elszalasztottam ezt a lehetőséget. Furcsa dolog ez: ha nem lett volna bennem űr, talán meg sem születik a kiállítás, miközben tudtam, hogy ezt az űrt lehetetlen betölteni.

Viszont arra is rájöttem, hogy a hiány betöltésére való törekvés nem egy véges folyamat. Nem is lehet az, hiszen a lényeg maga az út és az új és újabb történetek meghallgatására való igény. Megható és megtisztelő volt a figyelem, mely a kiállítást övezte a sajtó és rengeteg magánember részéről. Egyrészt megerősített abban, amit csináltam, hogy egyáltalán nem hiábavaló, sőt másoknak is fontos lehet mindez. Másrészt, elhatározásra jutottam: folytatni szeretném az anyagot itthon is. Ahogy elkezdtem foglalkozni a fotósorozattal, ahogy hallgattam mások nagyszüleinek történeteit, rádöbbentem: elemi szükséglet e hiány betöltése. Számomra és talán a társadalom számára is. Hiszen néhány év, és nem lesz kitől kérdezni, a sok személyes megváltoztathatatlanul történelemmé lényegül át, és a legtöbb, amit tehetünk, hogy nem felejtjük el.

Ezért szeretném megkeresni itthon az utolsó túlélőket, akik még emlékeznek, és akik szívesen mesélnének nekem. Nem kizárólag haláltáborokat megjárt embereket keresek, hanem túlélőket, olyanokat, akiknek vannak emlékeik a vészkorszakról, még ha másodkézből is, (például ha kisgyerekek voltak a háború alatt) és szívesen megosztják velem. Hasonló fotósorozatot képzelek, mint a Hiányzó történetek; szövegekkel átszőtt portrékat. Csak a beszélgetések vezérfonala lenne kicsit más, lévén, hogy ezek az emberek itt élnek, nem mentek el. Amellett, ahogy eddig is, hagyom, hogy mindenki azt emelje ki a történetéből, ami neki a legfontosabb, most is vannak kérdéseim: érdekel, ők miért maradtak egy olyan országban, ahonnan deportálták őket vagy a családtagjaikat, miért nem mentek el, volt-e rá egyáltalán lehetőségük, saját döntésükből maradtak-e. Nyilván vannak olyan ismerőseik, akiken keresztül beleláthattak a kivándorlók életébe. Vajon megbánták, hogy maradtak és vajon miben lett volna más az életük, ha ők is elhagyják az országot? Fontosnak tartják továbbadni a történetüket? Látnak különbséget abban, hogy a különböző generációk, hogyan gondolkodnak a holokausztról? Hibáztatnak-e valakit, és lehet-e megbocsájtani? Ilyen kérdések foglalkoztatnak, és persze az is, hogy lesz-e hasonlóság az elmondottakban, ahogy az amerikai magyarok esetében tapasztaltam: a különböző történetek ellenére szembeötlő volt a pozitív életszemléletük, az aktivitásuk, és a legfájdalmasabb tragédiák elmesélése közben sem éreztem, hogy panaszkodnának. Nyilván nem reprezentatív a felmérésem, mint ahogy a magyarországi sem lesz az, ezzel együtt kíváncsi vagyok, megfigyelhetőek-e hasonló azonosságok. Ezért tovább kérdezek és fényképezek. Amíg van kit.”

capacenter.hu, 2019

  Link Hermann Ildi pályázati anyagához a Capa Központ oldalán