Majdnem pont három éve, 2018 késő őszén vette át Hermann Ildi a 2019-es Capa-nagydíj ösztöndíjat. Az elismerést Az utolsó túlélők – itthon maradt magyar zsidók hiányzó történetei című projekttervéért kapta, amelynek lényegét az alábbi szinopszis foglalja össze. Óriási veszteség, hogy ezt a sorozatát (sem) készíthette már el.

„Az utolsó túlélők – itthon maradt magyar zsidók hiányzó történetei

Négy éve kezdtem foglalkozni egy sorozattal, mely kapcsán New Yorkban élő magyar zsidókat szólaltattam meg és fotóztam. Az anyagból 2017-ben kiállítás nyílt a budapesti 2B Galériában, majd egy évvel később a New York-i Balassi Intézetben. Tíz különböző sorsot mutattam be fotókkal és a hozzájuk tartozó, a beszélgetéseinkből szerkesztett szövegekkel. Sorsokat, amelyeket meghatározott a Holokauszt. Érdekelt a történetük, hogy mikor, miért s hogyan hagyták el hazájukat, van-e kapcsolatuk Magyarországgal, mit vittek magukkal, mit jelent számukra a magyar zsidó gyökerük. A sorozat kiindulópontja a hiány.

Egyrészt ezeknek az embereknek teljesen más élet adatik, ha nincs háború, ha nincs a vészkorszak, ha nem kell elhagyniuk a hazájukat; hiányoznak a mai Magyarországról, a magyarországi zsidó közösségekből. A hiány másik oldala személyes, a nagymamámról szól. Ő holokauszt-túlélő volt, azon kevesek közül való, akik hajlandóak voltak beszélni a borzalmakról. Én pedig az utolsó generáció tagjaként, melynek tagjai még személyesen hallgathatták/hallgathatják ezeket a történeteket, éreztem, fontos lenne kérdezni, meséltetni őt. Azt hittem, bármeddig van időm. Nem volt. Meghalt, mielőtt sort keríthettünk volna ezekre a beszélgetésekre. Máig nem tudtam megbékélni azzal, hogy elszalasztottam ezt a lehetőséget. Furcsa dolog ez: ha nem lett volna bennem űr, talán meg sem születik a kiállítás, miközben tudtam, hogy ezt az űrt lehetetlen betölteni.

Viszont arra is rájöttem, hogy a hiány betöltésére való törekvés nem egy véges folyamat. Nem is lehet az, hiszen a lényeg maga az út és az új és újabb történetek meghallgatására való igény. Megható és megtisztelő volt a figyelem, mely a kiállítást övezte a sajtó és rengeteg magánember részéről. Egyrészt megerősített abban, amit csináltam, hogy egyáltalán nem hiábavaló, sőt másoknak is fontos lehet mindez. Másrészt, elhatározásra jutottam: folytatni szeretném az anyagot itthon is. Ahogy elkezdtem foglalkozni a fotósorozattal, ahogy hallgattam mások nagyszüleinek történeteit, rádöbbentem: elemi szükséglet e hiány betöltése. Számomra és talán a társadalom számára is. Hiszen néhány év, és nem lesz kitől kérdezni, a sok személyes megváltoztathatatlanul történelemmé lényegül át, és a legtöbb, amit tehetünk, hogy nem felejtjük el.