Kik azok az emberek, akik hiányoznak ma Magyarországról? Miért? Hová lettek? Milyen lenne az az ország, amelyben jelen volnának még?

Személyesen nekem, az én életemből azok az emberek hiányoznak, akiket ismertem, de már meghaltak, és azok is, akiket ismertem, de elhagytak. Amennyiben nem csupán magamra gondolok, nemcsak a személyes viszonyaimra, hanem egy tágabb, közösségi perspektívára, akkor abban az egyén halálának jelentősége eltűnik (kivéve ha valamilyen önmagán túlmutató, szimbolikus jelentés tapad hozzá). A kérdés relevanciája viszont megmarad, sőt, a hiányról szóló még erőteljesebb gondolkodásra sarkall. Hermann Ildi fotográfus készített egy megrendítő könyvet, amelyben Magyarországról hiányzó emberek hiányzó történeteit és a róluk készített képeket állítja elénk. Azóta ez a narratíva még egy hiányzással több lett, immár Hermann Ildi is hiányzik, nemrégiben tragikusan fiatalon meghalt. Nem ismertem személyesen, ezért részemről könnyebben kimondható: a fotóit nézegetve úgy érzem, mintha itt ülne mellettem – legalábbis szellemi jelenvalóságában.

A könyv igyekszik egy olyan hiányt is betölteni, amit Hermann a saját életében diagnosztizált. Nem a halott nagymama után hagyott űrt, mert az betölthetetlen, hanem azt a hiányt, ami általánosabb értelemben jelentkezik a családok életében: a fiatalabbak elmulasztják megkérdezni az idősebb generáció tagjaitól, melyek azok a történetek, amelyeket még nem adtak tovább, mert talán nem tudtak továbbadni. Nem biztos, hogy mindenkinek vannak ilyen történetei, hiszen a továbbadhatatlanság traumát sejtet. Egy feldolgozhatatlan traumával együtt élő ember gyakorta a családtagjának tudja a legkevésbé elbeszélni azt, amit önmaga elől is titkol. Hermann Ildi nagymamája holokauszt-túlélő volt, azokról az élményekről, amelyek a lágerban érték, az unokájának nem beszélt. Ahogyan a legtöbb családban, úgy náluk is csend övezte azt, amit a pokolból visszatért ember magával hurcolt.

A holokausztkutatás szakirodalmából tudjuk: távolság és egy másfajta, kívülről érkező empátia kell ahhoz, hogy a hallgatás megtörhetővé váljon. Magyarországon Kovács Éva és Vajda Júlia kezdték el készíteni azokat az életútinterjúkat, amelyekben a túlélőket meg tudták szólaltatni – éppenséggel a legutolsó percben, hiszen egyre kevesebben vannak életben azok közül, akik személyes elbeszéléseikkel tanúsítani tudják a felfoghatatlan rettenetet. Ezek az interjúk az oral history módszeréből indulnak ki, mely az interjúkészítő interjúalannyal folytatott beszélgetései során eleve olyan információk, reflexiók felszínre hozására törekszik, amelyek egy esetleges memoár megírásakor aligha törhetnének felszínre – holokausztinterjúk esetében egyébként is hozzátartoznak az elfojtás mechanizmusai a traumatizáltság jelenségéhez.

Egy-egy ilyen interjú elől sokan azért zárkóznak el, mert félnek a már behegedni vélt sebeket feltépni; ez az oka annak is, hogy családtagjaiknak sem tudják elbeszélni, mit éltek át. A kvalitatív szociológia eszköztárával dolgozó Kovács–Vajda szerzőpáros Mutatkozás című könyvükben kidolgozták azt a módszert, ami a holokauszt-életútinterjúk metodológiai alapjává vált. Ez a módszer az individuum sajátosságainak mélyebb megértését teszi lehetővé. A szerzőpáros úgy véli, hogy egy traumatizált egyén mindenekelőtt akkor tud vallani identitásáról és traumáiról, ha azt lehetővé teszi a közte és az interjúkészítő között megvalósult – a Másikhoz való odafordulás személyességére épülő, a buberi Én–Te kapcsolat mintájára tételezett – viszony. Továbbá fontosnak tartják, hogy autonómia érvényesüljön abban, ahogyan az interjúalany elbeszéli élettörténetét, azaz a szabadságot határozzák meg az „önelmondás” és az „önszervezés” alapjaként. 2 Hermann Ildi Magyarországról kivándorolt, jelenleg New Yorkban élő emberekkel készített életútinterjúi mögött aligha állnak ilyesféle metodológiai megfontolások, mégis, az „interjúkészítő” mintha ugyanoda jutott volna el ösztönös empátiája révén, ahová a kvalitatív szociológia módszerei vezetnek.

Hermann olyan embereket keresett meg, akiket mindenekelőtt az köt össze, hogy első- vagy másodgenerációs holokauszttúlélők, s hogy életük egy bizonyos pontján szükségét érezték annak, hogy Magyarországot elhagyják. Amikor fotóművészként nemcsak képeket készített róluk, hanem élettörténeteiket is meghallgatta, akkor szimbolikus értelemben a nagymamáját övező, ezzel együtt őt magát is beburkoló csend megtörésébe kezdett. Ebben az értelemben terápiás célja is van a könyvnek – és a terápia nemcsak a szerzőre vonatkoztatható, hanem a befogadóra is. A könyv szereplőinek történeteit – melyek az interakció formai elemeit nélkülözve egyes szám első személyű elbeszélésekként állnak előttünk – nemcsak a holokauszt szervezi, hanem a 20. századi Magyarország más történelmi eseménye is. Bár a megszólalók számára a legmeghatározóbb dátum 1944. március 19., a németek bevonulása, életútszervező és identitásképző mozzanatként jelennek meg a háború utáni évtizedek történései is. Az elbeszélők többsége ugyanis nem közvetlenül a háború után hagyta el Magyarországot, hanem a negyvenes évek végén, illetve 1956-ban, ami lehetővé tette, hogy megtapasztalják a kommunista hatalmi berendezkedés árnyoldalait is, az államosítást, az osztályidegenség bélyegét, a tovább élő antiszemtizimust, az „igazságtétel” elmaradásának hiányát.

Többen az 56-os forradalomban való aktív részvétel miatt disszidáltak. A sokféle történelmi háttér és motiváció ellenére az derül ki a bemutatott emberek élettörténeteiből, hogy mindannyiuk számára a holokauszt jelenti azt a feldolgozhatatlan traumát, amelyben egyik oldalon az elkövetőkkel (és szülőhazájukkal) szemben érzett vád és düh nyilatkozik meg, másik oldalon a vágy egy új otthon, egy új élet felépítésére. A kilenc nő és öt férfi elbeszélése megrendítő.