Somogyi Zsófia
Egy örökre hiányzó történet – Hermann Ildi emlékére
capacenter.hu, 2019. január 9.
Egy örökre hiányzó történet – Hermann Ildi emlékére
Pedig nagyon kitaláltuk. Egy csodaszép, erős és fontos projektet. Valamiről, ami iszonyat erővel földhöz vág, amiből gyógyulni kell. Tervek voltak, ötletek. Aztán egyszer csak váratlanul véget ért a forgatás, lámpák fel, a főszereplő eltűnt. Nem látszik sehol. Nincs már sehol. Az elképzelt forgatókönyv és megírt szövegek széthullanak a semmibe. A fejünkben már megvalósult jövő képei egy villanással égnek ki bennünk. Csak dermedten figyeljük, hogy hogyan változik meg a világ teljesen és örökre. Még nem fogtuk fel, hogy mennyivel rosszabb hely lesz nélküle. Ahogy azt sem, hogy mennyi kép nem fog megszületni már soha, és így ezeket a pillantásokat, amiket csak ő tud a dolgokra, emberekre vetni, már soha nem ismerjük meg. Kevesebbet fogunk látni, érteni, észrevenni a körülöttünk zajló valóságokból, mert ő nincs, hogy elkészítse róla a fotókat, kiemelje azokat a pillanatokat, látványokat, mikrotörténéseket, amik mellett mi simán elmegyünk. Nem mond már semmit a világról. Azzal a fanyar humorral. Azzal a nagyon erős empátiával. Azzal a különleges, hihetetlen keresetlenséggel. Azzal a látszólagos szenvtelenséggel, amely mögött valami egészen mély és szép érzékenység dolgozott.
2019. január 3-án, negyven éves korában meghalt Hermann Ildi, generációjának egyik legtehetségesebb fotóművésze. Komoly díjak sora jelezte, hogy a szakma nagyra tartotta azt az egyedi látásmódot, azt a minőséget, és azt az elszánt, kemény munkát, ami Ildit jellemezte. Már kénytelenek vagyunk életműként tekinteni sorozataira, hát nézzük: akár a teret fotózta, amelyben az ember meg-meg jelent (Nyaralók I-II.), vagy éppen, hogy nem (Közeg), felismerhető volt, hogy az ő szemén keresztül nézzük mindezt.
2007-ben komoly betegsége révén önmaga lett a téma: az NHL szívszaggató fotónapló egy olyan folyamatról, amelyben a halállal, a halálfélelemmel küzdött, épp, miközben egy új életet, kislányáét kezdte megtartani és védeni. Ezt az iszonyatos ellentmondást és küzdelmet csendes, objektív képpárok őrzik. A gyógyulás után újra kitágult a fókusz. A 3 hónap 3 nap sorozatban ismét a halál és a gyász a téma, ezúttal a látszólag semleges tárgyak és enteriőrök egy kisbaba elvesztését követő iszonyatot hordozták. Ám a saját életéről szóló, személyes történetek sem tűntek el, a Lányaink és a Finn Remake sorozatok következtek. Előbbiben kislánya a főszereplő, illetve a kisgyermekkel való együttélés szinte megfoghatatlan zajlása a téma. Az anyagban, akár egy kaleidoszkópban, a Rozi szuggesszív alakja körül változóan elrendeződő valóság sűrűsödik képekké, amelyek nem egyszer elképesztően szürreálisak, máskor álomszépek, megint máskor megnevettetik a nézőt. A konkrét szereplőkön és helyzeteken túl ez a kvázi napló a gyerekeink által örökre megváltoztatott és folyton újjávarázsolt valóságokról is szólt.
A Finn Remake sorozatban szülei sok-sok évvel korábbi finnországi utazásának fotóit készítette el újra, ezúttal önmagát helyezve oda, ahol anno ők szerepeltek. Végső soron nagyon egyszerű, ám annál szimbolikusabb gesztus ez, amely az utazás, szervezés, képkomponálás és valódi helyükre-állás révén sokszoros azonosulást és bevonódást hozott. Fotóművészként a holokauszt-téma felé a Saul fia forgatásának standfotósaként fordul, ahol korántsem csak dokumentál, hanem rendkívül izgalmas csavarral megrázó portrékat készít – a láthatatlan milliók arca helyett legalább az övéket meg tudtuk nézni, legalább az ő szemükbe bele tudtunk nézni (Hátraarc sorozat). Legutolsó nagyszabású, és talán egyik legerősebb, saját magát másként, de nagyon mélyen bevonó sorozata a Hiányzó történetek. Az inspirációt nagymamája már soha-meg-nem-ismerhető története adta: akkor legalább másoké ne vesszen el a semmibe. Amerikában élő holokauszt túlélő magyarokkal készített interjúkat történetükről, s portrékat róluk lakásukban. A látványosan jól lévő, kényelmes körülmények között élő szereplők képe és történeteik – a bennük rejlő ezer, ám végül elkerült végződési lehetőségekkel és borzalmas drámákkal, mint egy sötét kor hétköznapi evidenciáival – szinte teljesen ellentétesek. A szavakként megjelenő valóság szerencsére éppen így, már csak a gondolatokban létezik. A szereplőknek emlék, nekünk meg egy virtuális, elképzelhetetlen múlt. A sorozatból a tervek szerint könyv készül. Folytatásként Magyarországon maradt túlélőkkel tervezett interjúk és portrék sorozata következett volna (Az utolsó túlélők – itthon maradt magyar zsidók hiányzó történetei címmel), amelyet részben már el is kezdett Ildi, s amelynek megvalósítására elnyerte a Capa Központ 2019-es ösztöndíját is.
És egy teljesen új projekt is formálódni kezdett nemrég, a címe is megvolt már: Nem látszani. Arról a láthatatlanságról szólt volna, amit az ember csak a szívében érez egy-egy élethelyzetben. Amikor megáll az idő, minden lelassul, minden üres és jéghideg. Kívülről látszódunk, csak ott belül, ott nincs már a másik minket tükröző tekintete többé.
És most olyan, mintha lendületből nekifutnánk egy üvegfalnak. Nem láttuk, nem láthattuk. De itt a vége. Ez a sorozat sem készül már el. Ez a történet sem változik már soha képekké, sohasem indulhat be az idő kereke és nem olvadhat fel, ami megfagyott. Így lett ez az utolsó, szívet kitépően és örökre hiányzó történet.