Ildi rendkívüli személyiség volt. Amikor először találkoztunk, szinte suttogva beszélgettünk, mert ehhez a beszélgetéshez csend kell és összpontosítás. Egy kirakós puzzle darabjait tártuk fel egymás után – családtörténetünk két különböző országban zajlik le. különböző helyszíneken, más emberekről szól, más nyelven beszél, de annyi közös van bennük, hogy végül kiderült, ugyanannak a képnek az egyes szeleteit képezik. De a szavaknál jobban ismertem meg Ildit a fotóiról. Személyesek, érzékenyek, közeliek. Akárcsak a kérdések, amelyeket feltett, az a képessége, hogy ki tudja várni azt a pillanatot, amikor a fényképen szereplő személy a leginkább kívánja, hogy meghallgassák. Megértettük, hogy teret kell létrehozni a megszólalásra törekvő történet számára – néha feltétlen suttogva. Az első találkozásunktól rendszeresen fedeztük fel történetünk közös vonásait – kiderült, hogy egy lengyelországi közeli ismerősöm gyerekkora óta ismerte Ildit, és már korábban is beszélt róla, mielőtt én is megismertem volna, de nem tudtam, hogy ugyanarról a személyről beszélünk. Máskor pedig, New Yorkban, valaki azt mondta, meg kell ismerkednem egy rendkívüli lánnyal, aki ugyancsak a történelmet fürkészi. „Sok bennetek a közös”. Amikor bemutatkoztunk, kiderült, már ismerjük egymást. Nagyon elszomorít, hogy többé nem futunk össze véletlenül.
A lengyel nyelvű kéziratot fordította: Hermann Péter
Legutóbbi hozzászólások