Bordács Andrea
Megállt az idő, és most már úgy is marad
Inda Galéria, 2021. április 23. – június 11.
Megállt az idő, és most már úgy is marad
Mitől is izgalmasak annyira Hermann Ildi munkái, miközben a képeken alapvetően a hétköznapok kicsiny, érdektelen jelenetei láthatók? Éppen ettől. Mivel ezek mégis nagyon jellemző látleletet adnak arról a jelenségről és a korról, amelyet bemutat. Az apró kis semmiségek, a jelentéktelennek tűnő pillanatok, hiszen az életben ritkán vannak kiemelt, nagyszabású események, és azok épp a kiemeltségükjkvnél, kivételességüknél fogva kevésbé jellemzőek, kevésbé igaziak, mint a hétköznapi, átlagos semmiségek. Hermann fotói mikro-történetek, gyakran személyes kötődéssel, így a munkáira azt is mondhatnánk: emberi, túlságosan is emberi, bár Nietzsche számára ez negatív jelentéssel bírt. 1
Az Inda Galéria kiállításán látható sorozatokkal külön-külön már találkozhattunk, de így egyben még markánsabbá vált az alkotói attitűd és látásmód. A fotósorozatok kapcsán mindig felmerül a kérdés, hogy mi a jobb, ha teljesen egyenletesek az egyes darabok, nincsenek kiugróan karakteres munkák benne, vagy épp az a jó, ha egy-egy szériának vannak emblematikus képei. Mivel több sorozat munkáiból állt a kiállítás, erőteljes szelekciót kívánt a válogatás, így az egyes sorozatokból Hermann Ildi a tervek szerint több esetben is akár a legjellemzőbbé vált fotókat is kivette, például a Nyaralók vagy a Lányaink esetében, másokat meg, például az NHL-át, másképp akarta installálni. A galéria terei amúgy kifejezetten alkalmasak voltak a tematikus tagolásra. A fotót többnyire a valóság rögzítéseként értékelik, de a művészet ott kezdődik, ahol az előttünk lévő gazdag látványból az alkotó meglát valamit. A jó eszközön, a médium tanult technikáin túl a fotós legfőbb értéke a tekintete, amellyel az élet dolgait szemléli. Ez természetesen közhely, de Hermann Ildi kapcsán mégis fontos kiemelni, mert a helyzetek, emberek egyéni meglátása a fotóinak a legfőbb erénye.
A Budapest és a Közeg (2004) című sorozattól jelenik meg nála az a világ, amely a saját hangjává válik. „Eleinte a tárgyak, az enteriőrök vonzzák tekintetét, és mutat róluk úgy képeket, ahogyan minket általában már nem szoktak érdekelni a nélkülünk üresnek vélt tereink. Később az ember is megjelenik ebben a közegben, és már a kettő összjátéka adja a sokszor egészen különleges, fanyar humorú látványokat.”2
Hermann Ildi munkásságát két nagyobb csoportra bonthatjuk. Az egyik, amikor a tágabb környezetének jellegzetességeit láttatja, a másik, amikor a közvetlen, személyes miliőjét, barátait, családját, gyerekét választja témájául.
A tágabb környezet egyéni látásmódjára az egyik legjobb példa a Nyaralók (2006) című sorozat, ahol a hétköznapiság mint korrajz jelenik meg. Az 1960-as években a Budapesten és környékén élőknek a Dunakanyar adott kikapcsolódási lehetőséget, s itt épültek viszonylag egyforma, egyszerű nyaralók, melyek nemcsak a nyári szabadság, hanem a hétvégi kikapcsolódás terepei voltak, mintegy második otthonként működtek. A képeken visszaköszön a félmúlt, ahogy a már kicsit elavult ruhákat, tárgyakat nem kidobták, hanem lekerültek a nyaralókba, így azoknak a tárgyi kultúrája valójában egy régebbi kor emléke. Spórolás és nosztalgia egyben, egy kis menekülés a múltba. Mintha többször is megállt volna az idő, ugyanis a képek révén többszörös időutazásban lehet részünk, mivel a 60-as évek tárgyai a 80-as évek nyaralóiban landoltak, melyeket a 2000-es években fotózott. Ezekben a tárgyakban és képekben mind a személyes, mind a kollektív emlékezet jelen van. „Célom volt megörökíteni e két kor találkozását: a társadalmi paradigmaváltás jellemzőit: az egyenlően elosztott, sokak számára elérhető nyaralók korát, és a mai, az igényekben és normákban felborult értékrendű társadalom az építészetében is jelentkező hatásait. Továbbá az enteriőröket, az 1980-as évek stílusjegyeit, az ottfelejtett múltat.” 3
A képeken hétköznapibbnál is hétköznapibb világ látható, mint amikor otthon lekerül rólunk az utcai ruha. Ez a sallangmentesség és természetesség, a manír teljes elhagyása árad a képekből, ezért is tudja igazán megragadni a művész a kort. Persze a fotókon gyakran nagyon finom irónia, de még több empátia jelenik meg. A képeken látható emberek sem a reklámok ideálkarakterei, hanem a maguk esendőségével nagyon is valódiak. A mostani kiállításból is kimaradt a sorozat ikonikus képe, amely a 2007-es Dorottya Galéria-beli kiállítás meghívóján szerepelt. A Nyaralók a Kádár-korhoz és annak a tárgyi világához való ambivalens viszony miatt különösen izgalmas, nosztalgiát kelt a fiatalabb korunk iránt, ugyanakkor kritikája is ennek a kornak, de a tárgykultúrájával szintén felemás viszonyba kerül a néző. Az ismerőssége miatt vonzó, másrészt az olcsósága, ócskasága miatt gyakran visszatetsző. Ahogy Susan Sontag is írja: „A fényképezés lényegileg elégikus, alkonyi művészet.”4
A hétköznapi dolgokra csodálkozik rá sajátos szemmel a Tetoválások című sorozat is. Ezeken a képeken Hermann Ildi a balatoni nyaralók tetoválásait kezdte fotózni 2015 óta. Ez a széria is a nyaralást idézi meg, de nemcsak a tetoválásokat láthatjuk, hanem azt a közeget is, melyben ezek a privát testképek teljesen láthatóvá válnak. A nyaralás a levetkőzés ideje mind fizikai, mind mentális értelemben. Azt tapasztalhatjuk, hogy az idők folyamán a tetoválás egyre jobban elterjedt, egyre több ember viseli, a testkép természetes részévé, divattá vált, bár a tetovált minták és figurák is változtak idő közben. Ahogy a divat, úgy a tetoválás is az önkifejezés eszközévé vált, mégis az önkifejezés során nagyon hasonló látványt hoznak létre. Újabban nemcsak halálfejek, virágok, szívek láthatók, hanem hosszabb szövegek, de akár fotószerű varrások is. Talán ez utóbbi, vagy épp a giccsbe hajló látvány miatt (bár Hermann Ildi attitűdje ennél sokkal kevésbé normatív, inkább leíró jellegű) a képek díszes blondel keretekben, mintegy családi fotóalbumként vannak installálva.
Valójában a harmadik, nem a közvetlen környezetet mutató műcsoport az Emberek – London, New York (2018) című sorozat. Ennek a témája szintén a szabadidős tevékenység, mégpedig a múzeumok világa. Ez a sorozat a legutolsó, megkezdett munkája. A képek elsősorban a nézők viselkedését, a mű és a néző fizikai viszonyát ragadja meg, hogyan viselkednek a múzeumokban, a művekkel, mennyire képesek igazodni a helyzethez, vagy ott is épp a telefonjukat nézik. Ha azt nézik, akkor privát életet élnek vagy épp a kiállításhoz kapcsolódó információkat keresik.
Hermann Ildi munkásságának másik nagy csoportját a baráti, családi vagy egészen személyes vonatkozású képek alkotják. Ez utóbbihoz tartozik az egyik leginkább személyes hangvételű, drámai sorozata, az NHL (2007), amely önéletrajzi munka. A lánya születése után néhány hónappal a mellkasában rosszindulatú daganatot, non-hodgkin limfómát (NHL) diagnosztizáltak nála, melyet azután egy fotónaplóval dokumentált. A pátoszmentes képeken mégis elemi erővel üt át az emberi kiszolgáltatottság, a test esendősége és az élet és halál küzdelme és kontrasztja. Korábban ezeket a fotókat képpárokban installálta, ám a mostani kiállításra már lemondott erről, talán érezte, hogy a fotók önmagukban is súlyosak, noha én a képpárokat továbbra is erősnek tartom. A gyógyszeres csendélet, a sugárzásra bejelölt hely a mellkason, a levágott, kihullott haj a mosdóban, a kórházi miliő mind önmagában is beszédes a képeken, mégis a sorozat talán legerősebb darabja az, amelyen a kemoterápiától pihés fejű anya mellett a szintén pihés fejű csecsemő látható. Az előbbin a halál szele, az utóbbin az élet jele. „Számomra ez mindenképpen egy kísérlet volt, egy új élethelyzet feldolgozása új módszerekkel. A cél egy fotónapló készítése volt, melynek én vagyok a főszereplője. Úgy dokumentáltam végig ezt a néhány hónapot az életemből, hogy nem tudtam, mit hoz a holnap, mi lesz a betegség végkimenetele.”5
Ennek a sorozatnak mintegy a folytatása, és optimista képe a Lányaink (2011) sorozat. Szinte feloldja a betegség, a kezdet tragédiáját. Lányaink mindennapi és ünnepi jelenléte, amikor élettel telik meg minden. Az élet legkülönbözőbb pillanatai: egyrészt a teljes természetesség, a gondtalanság, ahogy a vízbe merülő kislányt körbeöleli a vörös hajkoronája, a családi kirándulás a misztikus ködben, másrészt ezzel párhuzamosan a szerepjátékok is folyton jelen vannak, legyen az egy maszkos kép vagy egy farsangi pillangó-szerep szintén maszkkal. A jelenet már elve fotóért kiált, ahogy a „játsszunk felnőttet” is a női cipők próbálgatásával. Bár ez a darab sincs kint a mostani tárlaton, de a kedvenc, a Balettóra, ezúttal is látható volt. A balettrúdnál gyakorló lányok egyszerre próbálják követni a szabályokat és teljesíteni a feladatokat, koruknál fogva azonban ez nem mindig sikerül. Ugyanakkor legalább ekkora szándék van bennük az öntörvényűségre, a szabályok áthágására. A Lányaink sorozat erénye, hogy képes valamit megragadni abból az önfeledtségből, amely a gyerekek sajátja, hogy még szinte minden lehetőségnek a hordozói bárki és bármi lehet belőlük.
A következő személyes jellegű és egyik legrejtélyesebb sorozat 3 hónap 3 nap (2011) című. Ha valaki minden háttér információ nélkül nézi a képeket, szembeszökő, hogy ember nélküli helyek, tárgyak láthatók rajtuk, melyek csak utalnak valaminek a jelenlétére, de leginkább valakinek a hiányára. Ezt a hiányt a képeken többször látható letakart tükrök idézik, és halálesetet sugallnak. A sorozat egy végtelenül személyes, és egyben tragikus esetet tár elénk, ahol egy közeli párnak a csecsemője váratlanul meghalt bölcsőhalálban. A képek nyomán látható, hogy a szülők zsidó hagyomány szerint letakarják a tükröket és a tükröződő felületeket, ruháikat megszaggatták. Az emberek, az érzelmeik nem, csak azok nyomai jelennek meg. A gyász nyomai és a gyermek nyomai például a babakocsi, a tejleszívó.
Gyakorlatilag a gyász másfajta feldolgozása történik Hermann Ildi A Hiányzó történetek (2017) és a HátraArc című Holocaust-sorozatain, melyek a két előbb említett csoport, a tágabb környezet és a személyes munkák közt helyezkednek el. A Holocaust története az emberiség kollektív emlékezetének meghatározó tragédiája. Alkotóként a Saul fia forgatásának standfotósaként fordult a témához, portrékat készített, valamint egy fotós-videós mélyinterjú-sorozatot. „Az inspirációt nagymamája már soha-meg-nem-ismerhető története adta: akkor legalább másoké ne vesszen el a semmibe. Amerikában élő holokauszt túlélő magyarokkal készített interjúkat történetükről, s portrékat róluk lakásukban. A látványosan jól lévő, kényelmes körülmények között élő szereplők képe és történeteik – a bennük rejlő ezer, ám végül elkerült végződési lehetőségekkel és borzalmas drámákkal, mint egy sötét kor hétköznapi evidenciáival – szinte teljesen ellentétesek.” 6A sorozat folytatását is megkezdte a Magyarországon maradt zsidók hiányzó történeteivel.
A Holocaust-téma ábrázolása bármely médiumban az egyik legnehezebb dolog, hogyan lehet úgy bemutatni a tragédiát, hogy kilépjünk a vizuális toposzokból, közhelyekből, különösen úgy, hogy még véletlenül se sértsük meg a túlélő érintetteket. Hermann Ildi Hiányzó történeteinek is az erőssége, hogy egy társadalmi kérdést nagyon személyesen közelít meg, mind a beszélgetések, videók, mind a fotózások alkalmával. A túlélők megrázó történetei egyrészt nagyon egyediek, másrészt egy közösség közös története. Ráadásul az alkotó a sorozat során túllép a fotó médiumán és a mozgóképet is bevonja, bár a látványt érthető módon a fotós tekintete uralja, itt is nagy szerepet kapnak a szereplőket körbevevő tárgyak. Számomra – minden erénye ellenére – mégis ebben a projektben érhető a legkevésbé tetten az a bizonyos „Hermann Ildis” látásmód. Talán éppen a téma súlyossága miatt, mivel itt nincsenek hétköznapi semmiségek, amelyeknek a megragadása az alkotó legnagyobb erőssége, noha nagyon érdekesek a beszélgetések, szépek és megrendítőek a portrék, de hiányzik a képekről az igazán eredeti látásmód. Talán leginkább a fényképgyűjteményt ábrázoló fotón látjuk ismét az ő szemével a világot.
Hermann Ildi munkássága megállítja az időt, legyen szó tárgyakról, emberekről, hétköznapi pillanatokról, s memento moriként emlékeztet a múltra és a Holocaust kapcsán a halálra. Bár Susan Sontag szerint minden fénykép egy-egy memento mori, mert „[…] fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának. Minden fénykép – éppen, mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot – az idő mindent felemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik.”7
Bordács Andrea
1 Bár Nietzsche számára ez az emberi, túlságosan is emberi negatív jelenség, a gyarlóság jele, számára az ember feletti az értékes. Nekünk Hermann Ildi fotóin éppen az emberi.
2 Sajtóanyag
3 Hermann Ildi: https://ildihermann.com/nyaralok/, 2021.07.16.
4 Susan Sontag: A fényképezésről, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981, 23.
5 Hermann Ildi: https://ildihermann.com/nhl/
6 Somogyi Zsófia: Egy örökre hiányzó történet – Hermann Ildi emlékére, https://capacenter.hu/somogyi-zsofia-egy-orokre-hianyzo-tortenet-hermann-ildi-emlekere, 2021.07.20.
7 Susan Sontag: I. m., 23.