Üres enteriőröket látunk, amelyeket, a jelekből következően, nem annyira régen, és csak egy időre hagytak magukra a használóik. Persze, azért érdemes észrevenni, hogy egy szobára, amint kimentünk belőle, vagy nem találtunk benne senkit, általában annyit mondunk, hogy üres. Ha azt is ki akarjuk fejezni, hogy a falakon kívül nem található benne semmi, akkor már részleteznünk kell a dolgot. Hermann Ildi képein azonban éppen, hogy nem üres belső tereket találunk, sőt, valami egészen furcsa dolog tanúi lehetünk. Elsőre csak emberi jelenléttől mentes, 80-as éveket idéző enteriőrök néznek vissza ránk. De szerencsére itt még nem ér véget a történet. Ugyanis azt az állapotot látjuk éppen, amit egyébként sosem. Szemügyre vehetjük, hogy milyen, amikor nem vagyunk ott. Amint a tárgyak saját, belső élete ébredezik éppen, csak kicsit, mert a fotós még jelen van, de ő új, és ideiglenes elem a közegben. Amely itt szigorúan a tárgyaké. Amelyek, felszabadulva funkciójuk kényszere alól, mintha kinyílnának. Saját szépségük, csúnyaságuk, használtságuk, saját formáik, vonalaik és színeik kezdenek el élni ezeken a fotókon. S e formákat itt egymáshoz viszonyítjuk, nem magunkhoz, a saját szükségleteinkhez, megszokásainkhoz. Hermann Ildi fotóin a tárgyakat önmagukból, elhelyezkedésükből, egymáshoz való viszonylataikból kiindulva egészen különleges, letisztult, geometrikus elrendezésekben tárja elénk. A hamutartók nem piszkosak, nem egy sokat vitatott emberi tevékenység kellékei – hanem különleges design-formák, önmagukban izgalmas minták az üvegtégla fal előtt.