Somogyi Zsófia
Látvány körút. Budapest az ezredfordulón
Fotómozaik. 2004. március.
Látvány körút. Budapest az ezredfordulón
Már megint Budapest. Azonban nem csak a téma közös az utóbbi időben megjelent albumok és a Látvány körút között, hanem az is, hogy a szerzők különbségeinek megfelelően mind sajátos arcát látja és mutatja be városunknak. A mostani mű például nagyon szubjektív hangot üt meg. A könyv kiindulását Bence Ottó cikksorozata (Népszabadság, Budapest melléklet, 2000-2003.) adta, mely az évek során állt össze egységes folyammá. A szerző több fiatal fotós közül választotta Hermann Ildit, hogy az ő képei kísérjék, egészítsék ki az egyéni látásmódot tükröző írásokat. Minden rész Budapest egy-egy területével, kerületével, terepével foglalkozik, egy séta, ott töltött órák, korábbi tapasztalatok élményeit sűríti szöveggé. Sűríti, mert az írások a hely atmoszférájának mély át- és megérzéséről, a felszín alatti rétegekbe való látásról, a hely valós arcának, belső rendjének, szavainak, szereplőinek ismeretéről árulkodnak. Minden szó és mondat tele van, látványokat, illatokat, színeket hordoz. Az alapvető életérzést közvetíti, mely a helyre, lakóira, kisugárzására a szerző számára jellemző volt.
S itt, a személyességben kapcsolódnak a szövegekhez a fiatal fotós képei, akinek nézőpontja mégis azé a külső megfigyelőé, aki a helyeket magukat nem manipulálva akarja megőrizni. Hermann Ildi néhány egyéni kiállításon túl lévő, pályája elején álló, érzékeny fotós. Érzékeny, éppen a mulandó anyagra, a mindennapok egyszerű szituációiban fellelhető furcsa, vagy épp teljesen egyszerű látványra. Munkái szintén eltesznek valamit mai világunkból későbbre. Nem jelentős helyeket, nem jelentős embereket örökítenek meg, hanem egy bármelyik nap bármilyen élményeit, ahogy utazunk Budapesten a napi dolgaink után futva. És épp e „bármikoriság” sajátos nézőpontjai hoznak hol látszólag hétköznapi, hol kifejezetten furcsa képeket. Hermann Ildi ugyanis legtöbb képén különleges szituációkat, vicces-tragikus együtt-állásokat vesz észre, s egymást értelmezik az egyes elemek néhány képén. Ilyen például a Rózsadombhoz készült fotó: a hitet, vallást szimbolizáló, leegyszerűsített, vas-vonalakból megrajzolt, zárt alakra válaszol a templomból kijövő férfi sötét, tömör, teljesen megbontatlan tömbje, mintha egymást kiegészítő ellentétes formák lennének, a keresztény vallás puritanizmusát, szigorát sugallva.
Szubjektív, érzékeny, a helyekre ráhangolódó, azok „képét” a sajátjukra formáló két szerző – s egy újabb nézőpont Budapestről, újabb lenyomat sajátos atmoszférájáról, egymás mellett létező, távolról összesimuló, de eltérő világairól. A könnyen elillanó, és épp ezért a valós karaktert adó szagok, ízek, arcok, szobrok és épületek, szereplők és lakók képei. Pillanatfelvételek így elévülhetetlenné tett látványokról. Semmiségekről, melyek együtt adják ki – az egészet.
(Bence Ottó: Látvány körút. Budapest az ezredfordulón. Palatinus Kiadó, 2003. Hermann Ildi fotóival.)