Neményi Márton
„Nincs is abszurdabb, mint az arcunkra fagyott mosoly” – meghalt Hermann Ildi fotós kollégánk
nlc.hu, 2019. január 10.
„Nincs is abszurdabb, mint az arcunkra fagyott mosoly” – meghalt Hermann Ildi fotós kollégánk
Negyvenéves volt, szeretetteljes, emberi képsorozatokat hagyott maga után.
Negyvenévesen meghalt Hermann Ildi fotós. Két hete, szilveszter előtt még a fotórovat jövőjét terveztük vele itt, az NLCafén, aztán amikor jött a hír, napokig úgy voltunk vele, hogy biztos egy másik Hermann Ildiről van szó (na persze), most jutottunk el addig, hogy legalább le tudjuk írni ezt a mondatot.
Amely mondatot máris magyaráznunk kell. Azért fotós és nem fotográfus vagy fotóművész, mert bár mindkettő stimmelt, ezek a szavak 2019-ben (félig nyilván igazságtalanul) öntetszelgőnek és modorosnak hatnak, Ildi pedig nem volt ilyen, egyáltalán nem. („Valószínűleg egyszerűen unatkoztam, és kellett valami program a nyárra” – mondta egyszer arra a kérdésre, hogy hogyan ismerkedett meg a fotózással.) Ez meg, hogy Ildi, nem összekacsintós jópofizás, ő ragaszkodott ehhez, és hát miért is maradnánk most másban.
1978-ban született, bölcsészkart végzett, fotózni a MOME-n tanult. Fotóriporterkedett egy ideig, de világos volt, hogy az ő terepe a nagy ívű és hosszú távú, emberekkel beszélgetős, visszajárós projekt. 2006-ban jelent meg Nyaralók című sorozata, amelyen két éven át dolgozott a szocializmusban épült víkendházakba bekopogva. „Két nyáron át fotóztam, 2006-ban és 2007-ben, főleg a Szentendrei-szigeten. Az első nyár végére már nagyjából tudták, ki vagyok, elterjedt, hogy itt mászkál egy teljesen őrült nő, aki a házakat fényképezi – mondta nekünk másfél éve, akkor még csak interjúalanyként. – Volt egy pont, amikor elbőgtem magam. Pedig ezeket el kell fogadni, és kész – a fotózás pedig végül beindult, összeállt, sikerült.”
Annyira, hogy minden létező díjat elhozott a Nyaralók, amely úgy lett kordokumentum, hogy közben egyszerre tudott ironikus és emberi maradni.
Túlélt és végigfotózott egy nyirokrendszeri daganatot, annak is az agresszívebbik fajtáját, ebből lett az NHL (non-Hodgkin limfóma) című sorozat, amely kórházi klisék nélkül meséli el a történetet nagyon-nagyon őszintén, anélkül, hogy sokkolni akarna. Amikor diagnosztizálták, két hónapos volt a lánya.
“Már nem emlékszem a pillanatra, amikor eldöntöttem, hogy megörökítem a betegségem. Talán nem is volt pillanat. A végén tudatosodott, hogy tulajdonképpen terápia volt a fotózás, arról szólt, hogy eltávolítsam magamtól a betegséget, mintha nem is velem történne, és hogy ne azzal foglalkozzak, meddig tart még, hány kezelés lesz, mi lesz a hajammal és így tovább.”
Innentől kezdve minden sorozat személyes volt: a Lányaink, amely a saját gyerekét és másokét járta körül (szó szerint). A gyerekek pontosan tudták, hogy akarják megmutatni magukat, főleg Rozi lánya, akivel alkudozni kellett a róla ellőhető filmkockák mennyiségéről és a kompozícióról. Persze közhelymentes ez is, annyira, hogy a gyerekek nem is mosolyognak rajta. „Nincs annál abszurdabb, mint amikor már kicsi korukban ráfagy a gyerekek arcára a mosoly, mert annyira berögződött.”
Később a Saul fia standfotósaként a színészekről és a beöltözött, kisminkelt statisztákról készített portrékat a forgatási szünetekben, instrukciók és különösebb rákészülés nélkül, csak annyit kérve tőlük, hogy engedjenek meg egy-egy fotót. Az eredmény hátborzongató lett, a színészek ugyanis nem estek ki a szerepükből (alkalmuk sem lett volna rá, annyira sűrű, intenzív és megrázó volt a forgatás), így az egész olyan, mintha halálraítélteket vagy igazi haláltáborlakókat portrézott volna.
Utolsó befejezett – már ha az ilyesmit be lehet fejezni – munkája, a Hiányzó történetek a New Yorkban élő magyar holokauszttúlélőket mutatta be. Itt már a szöveg is fontos volt: Ildi hagyta őket beszélni, és míg mindenkiről csak egy-egy képet mutatott, a történetüket hosszú, csapongó és megrázó monológokként adta közre. Azért erős sorozat, mert a hatvanöt éves (de nagyon is élénk) emlékek ugyanúgy szólnak a személyes nyűgökről, mint a történelmi borzalmakról, a holokauszt szinte hétköznapinak tűnik bennük, az ember felkel, kávét főz, felöltözik, jönnek, haláltáborba viszik.
Egy pár képet és történettöredéket mi is megmutattunk, magát a projektet pedig részletekben közölte az Index.
Lezárt életműről (vagy bármiről) persze szó sem volt, Ildi most, negyvenévesen kezdett igazán felpörögni, minden érdekelte, folyamatosan mutogatta a dolgait: kiállításokon viccesen bámészkodó arcok, utcadivat, cseresznyefa-virágzáson szelfiző turisták, tó- és tengerparton büszkén hordott tetoválások és így tovább. Közben interjúkat és riportokat fotózott nekünk, nagy terveink voltak, a szerkesztőségi rendszerben van is pár publikálásra váró sorozata, most már ott is marad mind. Pont azt beszéltük, hogy ha így folytatja, ő lesz a magyar Martin Parr, olyan szeretettel és figyelemmel fotózza az emberiségnek azt az oldalát, amelyen a legtöbben legfeljebb gúnyolódni szoktak.
Ehhez képest tényleg mellékes, de barátok voltunk, volt egy közös kis projektünk, sírfeliratokat gyűjtöttünk; ha valaki mondott valamit, amiből akár az is lehetne, felírtuk, egész komoly gyűjtemény jött össze. Amikor azzal poénkodtam, hogy vajon mikor lesz aktuális, leállított, hogy hagyjam a hülyeségeimmel, odébb van az még.