Pfisztner Gábor

Totális kikapcsolódás

Pfisztner Gábor: Totális kikapcsolódás. Hermann Ildi Nyaralók című kiállítása Dorottya Galéria, 2007. VIII. 21–X. 6. A nyaraláshoz kötődő képzeteinkben távoli, már-már egzotikus tájak, tengerpart, délceg csúcsok, esetleg vad kalandok, vademberek jelennek meg; az aktív pihenés elmaradhatatlan kellékei. Manapság már csaknem divatos a posztindusztriális ember ilyen időtöltésének „kritikai” vizsgálata, ami természetesen nem hatol mélyebbre a felszínnél, ami még jó látható, egyértelmű és néha igencsak komikus. Hermann Ildi nyaralói ehhez képest egészen más képet festenek. A fiatal alkotó elsősorban munkamódszerével és a témához választott „stílus”-elemekkel, valamint az ezzel szembeállított, az ellentéteket és ellentmondásokat erősítő formátummal okoz meglepetést. Bár az sem kevésbé Körkép meghökkentő, kiket és miként ábrázol, ami egyértelműen elárulja gondolkodásának fő irányát, valamint azt is, miként látja ô személyesen a velünk is megosztott helyzeteket és viszonyokat. Hermann Ildi ebben a munkájában is felvállalja a különféle kihívásokat, amelyekkel kortársainak is szembe kell néznie, ha hagyományos értelemben és módon dokumentaristaként kívánnak foglalkozni társadalmi kérdésekkel, jelenségekkel. Tisztában van azokkal a változásokkal, amelyek egyrészt a médium használatában, másrészt pedig annak recepciójában és a vele szemben támasztott elvárásokban végbementek az elmúlt években. Mégsem válik ezeknek az „igényeknek” a kiszolgálójává, hanem a maga módján elegyíti az ismereteket és a stílusbeli, illetve formai elemeket, minek következtében egy viszonylag jól elkülönülő, egyéni kifejezési mód ölt itt alakot. A dokumentarizmus hagyományainak megfelelően Hermann Ildi nem egyedi képekben gondolkozik, hanem sorozatban, még ha csak három elemre is redukálja azt. Viszont ezeket nem egymás után sorolja, hanem egy olyan hármas egységet hoz létre, amelyben néha a hangsúlyos, máskor pedig inkább a lényegtelen mozzanatok kerülnek kiemelésre. A három egymáshoz rendelt felvételen rendszerint egy teret értelmez, vagy egy helyzetet mutat meg három, teljesen eltérő nézőpontból. Az elhelyezéssel azonban leszűkíti, de egyben ki is tágítja a kép terét, mivel épp azokat a felületeket, illetve a térben jelenlévő tárgyakat, személyeket mutatja meg, amelyek az egyik képről lemaradnak, vagy épp szándékosan hagyja le őket. Mindez azonban nem kétségessé teszi, hanem éppen erősíti Hermann Ildi eredeti szándékát: megmutatni, miként maradtak fenn gesztusok, mozdulatok, szokások és beidegződések, amelyek a hétvégi nyaraló mint tipikus kádári intézmény viszonyában alakultak ki, és minden változás ellenére – bár igen sajátos formában – megőrződtek a mai napig.

Ez az intézmény jóval többet jelentett egykor annál, mint hogy a dolgozó nép tagjai az egész heti szorgalmas építőmunka után kellemes és nyugodt környezetben kikapcsolódhattak és feltöltődhettek, hogy majd a következő héten ismét maradéktalanul helytállhassanak a munka frontján. A hétvégi ház a szabadság kicsiny, zárt és intim köre volt, az a hely, ahol a dolgozó nép levethette magáról a finoman ráerőltetett maskarát, és ismét egyszerű, átlagos emberré válva kivonhatta magát a mindenre kiterjedő, látszólag „puha” kontroll alól. A hely, ahol „individualizálódhatott”, ahol álmodozhatott, és ezeknek az álmoknak legalább részben testet is adhatott, miközben, azért mégiscsak ellenőrzött keretek között, önmagát egy addig ismeretlen és szabad módon teljesíthette ki. Hermann Ildi ugyan nem elsősorban ezekre az általános összefüggésekre teszi a hangsúlyt, mert számára az emberek személyes viszonyai, és saját emlékei, illetve jelenlegi élményei jelentik a kiindulópontot, ezt helyezi vizsgálódása középpontjában. A jelenre koncentrál, arra, miként képes ezeket a régi rögzüléseket feltárni és megmutatni a most aktualitásában. Mégis felfeslik képein a felejtés mindent eltakaró szövete, és olyan rétegek tárulnak fel, amelyek egykori létezése ma már nem evidencia. Ezek a képek mégsem az emlékezést pótolják, de nem is azzal a negédes nosztalgiával fordulnak az elmúlt kor felé, ami ma szintén egyre divatosabb, csaknem kötelező. Épp ellenkezőleg; ebben a szembesítésben éppen az válik nyilvánvalóvá, miként maradnak meg és értékelődnek át egykori tettek és gondolatok, mennyiben változtatja meg ez a vágyakat és álmokat, és miként deformálja egy másfajta szabadság vágyképét. Az egykori Kádár-korszak konszolidált évtizede ma már csak „képként” létező – vélt – jelenvalóságának a maga legtisztább formájában, a tárgyakban és rítusokban rögzült manifesztációi ezek a munkák. Hermann Ildi azonban azzal is erőteljes kontrasztot teremt a jelen realitásával szemben, amiként az egykori – egyébként sokak által gyűlölt és megvetett – nyugalmat, látszólagos békességet, lassúságot, változatlanságot – tehát az időtlenséget megtapasztalhatóvá teszi. Mindazt, ami csalárdul biztonságba ringatta az akkori kortársakat, és ami ma teljességgel és sokak számára fájdalmasan hiányzik a jelenből, ami pedig az adott körülmények között, a meglévő rendszerben és annak logikája szerint a vég biztos előjele – amit ma ismét egyre kevesebben szeretnének tudomásul venni.

Pfisztner Gábor

Új művészet, 2007. november 46-47.o.

Vissza az oldal tetejére