Azt hiszem, belőlem azért nem lett fotós, mert mindig úgy éreztem, mintha egy fegyvert fognék a kezembe, amivel legyilkolom az adott pillanatban az embereket. Holott csak egy képet rögzítek. De ebbe a rögzítettségbe beleszorul a halál, ami azután visszahat a bérgyilkosra. Ha megpróbálom a másik feléről nézni a dolgot, akkor is éppen így érzem: levadásznak a színről egy expozíciós idő alatt. Olyan hatalom ez, amelynek birtoklását nem mindenki viseli el, bár manapság már tényleg mindenki kattintgat. Az ideákra nézve, nem tudom, melyik ártalmasabb, a profi orvlövész vagy az amatőr, aki mindent és mindenkit fogyaszt.

Van az már több éve is, hogy unjuk a szociofotó műfaját, ami nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy periférikus, kiszolgáltatott, éppen ezért sajnálatra méltó jelenségeket fegyverez le, majd állít elénk tükörként. Ezzel egyúttal tudósít, beszámol, összegez, és a pillanatok drámáit jól kenhetővé teszi, magyarul elesztétizál a nyomorúság fölött — persze különböző hőfokon téve mindezt. Ha egy galériában ilyen fotókat látunk kiállítva, akkor először sürgősen megérkezik a lelkiismeret, jó érzésű embereknél előbb a saját, majd a társadalmi, aztán nekiszögezzük a tekintetünket az okoknak. Majd miután kivontuk magunkat a történetből és a lelkiismeretet beelőzte a „hát ez van” hümmögése, megpróbáljuk kitalálni, végül is hogyan sikerült véghezvinnie a művésznek a szándékai megvalósítását. Vagyis, miközben ott állt a kitaposott papucsok és a reményt minimum két évtizede elveszített tekintetek kereszttűzében, a kispénzűek reménytelenségének kellős közepében, akkor mi is zajlott le benne, de főleg az, hogy szándékát, vajon miképpen kommunikálta a kliensekkel.

Hermann Ildi Nyaralók című kiállítását megnézve is körülbelül ilyesmi volt a sorrend. Persze, nem mondom, hogy a képek nem ragadtak magukkal, hiszen csak úgy faltam az elmúlás, a kényszercsönd és megszokás pillanatait, percekig ácsorogtam a pörköltszaft maradékban hagyott görögdinnyehéj, a néma délutánok, a zománcában itt-ott megkopott lábos, a jénai tál és a téglatapéta előtt. Nyilván odaszögezett a káposztás hús is, úgy ahogy volt, zsírostul, mindenestül, és én is tudom, milyen ízű a kávé, ami a kotyogóból jön a „Mária segits.” feliratú hímzett falvédő alatt, miközben a szarvasagancsról búbánatosan lóg egy sütőkesztyű. Meg persze a rózsák is rendezetten nyiladoznak, a cserélhető patronos szódásszifon sem idegen, nem beszélve a gyepről, ami mint a magány halálpontos megfelelője, éppen mindig akkora, amekkorának lennie kell, de csak azért, hogy ne látszódjék, ami mögötte van: a kapcsolatok bomlása fölött lebegő, be nem vallott unalom. Szorongatott is rendesen a szívem, mert a néni a korlátot épp úgy fogja, mint a nagymamám anno, otthonka, zokni, papucs, a teraszon színes műanyag vállfák, a gyerekek kirepültek, én meg hétvégenként lejövök ide a PIHENŐ nevű nyaralóba, a férjem szegény, már nem él, pedig annakidején, mikor fiatalok voltunk, még ő építette.