Somogyi Zsófia

Van mindenünk, ez mindenünk

Balkon, 2007. augusztus 22.

 

Van mindenünk, ez mindenünk

Azt hiszem, belőlem azért nem lett fotós, mert mindig úgy éreztem, mintha egy fegyvert fognék a kezembe, amivel legyilkolom az adott pillanatban az embereket. Holott csak egy képet rögzítek. De ebbe a rögzítettségbe beleszorul a halál, ami azután visszahat a bérgyilkosra. Ha megpróbálom a másik feléről nézni a dolgot, akkor is éppen így érzem: levadásznak a színről egy expozíciós idő alatt. Olyan hatalom ez, amelynek birtoklását nem mindenki viseli el, bár manapság már tényleg mindenki kattintgat. Az ideákra nézve, nem tudom, melyik ártalmasabb, a profi orvlövész vagy az amatőr, aki mindent és mindenkit fogyaszt.

Van az már több éve is, hogy unjuk a szociofotó műfaját, ami nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy periférikus, kiszolgáltatott, éppen ezért sajnálatra méltó jelenségeket fegyverez le, majd állít elénk tükörként. Ezzel egyúttal tudósít, beszámol, összegez, és a pillanatok drámáit jól kenhetővé teszi, magyarul elesztétizál a nyomorúság fölött — persze különböző hőfokon téve mindezt. Ha egy galériában ilyen fotókat látunk kiállítva, akkor először sürgősen megérkezik a lelkiismeret, jó érzésű embereknél előbb a saját, majd a társadalmi, aztán nekiszögezzük a tekintetünket az okoknak. Majd miután kivontuk magunkat a történetből és a lelkiismeretet beelőzte a „hát ez van” hümmögése, megpróbáljuk kitalálni, végül is hogyan sikerült véghezvinnie a művésznek a szándékai megvalósítását. Vagyis, miközben ott állt a kitaposott papucsok és a reményt minimum két évtizede elveszített tekintetek kereszttűzében, a kispénzűek reménytelenségének kellős közepében, akkor mi is zajlott le benne, de főleg az, hogy szándékát, vajon miképpen kommunikálta a kliensekkel.

Hermann Ildi Nyaralók című kiállítását megnézve is körülbelül ilyesmi volt a sorrend. Persze, nem mondom, hogy a képek nem ragadtak magukkal, hiszen csak úgy faltam az elmúlás, a kényszercsönd és megszokás pillanatait, percekig ácsorogtam a pörköltszaft maradékban hagyott görögdinnyehéj, a néma délutánok, a zománcában itt-ott megkopott lábos, a jénai tál és a téglatapéta előtt. Nyilván odaszögezett a káposztás hús is, úgy ahogy volt, zsírostul, mindenestül, és én is tudom, milyen ízű a kávé, ami a kotyogóból jön a „Mária segits.” feliratú hímzett falvédő alatt, miközben a szarvasagancsról búbánatosan lóg egy sütőkesztyű. Meg persze a rózsák is rendezetten nyiladoznak, a cserélhető patronos szódásszifon sem idegen, nem beszélve a gyepről, ami mint a magány halálpontos megfelelője, éppen mindig akkora, amekkorának lennie kell, de csak azért, hogy ne látszódjék, ami mögötte van: a kapcsolatok bomlása fölött lebegő, be nem vallott unalom. Szorongatott is rendesen a szívem, mert a néni a korlátot épp úgy fogja, mint a nagymamám anno, otthonka, zokni, papucs, a teraszon színes műanyag vállfák, a gyerekek kirepültek, én meg hétvégenként lejövök ide a PIHENŐ nevű nyaralóba, a férjem szegény, már nem él, pedig annakidején, mikor fiatalok voltunk, még ő építette.

Minden klappol. Ez van nekünk, van mindenünk, ez mindenünk. Virágoskertünk, műanyagabroszunk, visszeres lábunk, fehér atlétánk, heti gyógyszer adagunk, és az idő ellen több kötegnyi rejtvényünk. Vagyis ennyi, ami megmaradt. És a mackónadrágba bújt, kiüresedett kapcsolatok előtt még mindig évek vannak, bár talán kevesebb, mint mögöttük. Már nem beszélgetünk, mert nincs miről, se hét közben, se hétvégén, ezért aztán csak ülünk, főzünk, eszünk, rendezgetünk, fekszünk, bevásárolunk, eszünk, mosogatunk, alszunk egyszóval: nyaralunk.

Na mármost, a napokban rábukkantam egy hírre, miszerint nyáron a Rama egy olyan nyereményjátékot hirdetett meg, amelyben fotók beküldésére buzdítják a fogyasztót. Egy kitétel volt, szerepeljen rajta a „mi m.-áargarinunk” — miközben eszi a fogyasztó. A garantált nyeremény egy snoopys uzsonnás doboz. Hát, kérem szépen, jöttek a képek tucatjával, az asztalokon tisztes beállításokban ott világít a márka, az életmód, a stílus, és amiből az előzők következtek: a szociális helyzetünk. Érdemes őket megnézni, mert nem más derült ki ezekből a képekből, mint ugyanaz a szomorú magyar valóság, ami például Hermann Ildi fotóiból is.
Ezen a ponton ekkor megállt a levegőben a kard. Lehet, hogy mégis szeretjük mi az ilyesmit? Mármint szeretjük a mi kis világunkat rámástól, tesco újságostól, műanyag abroszostól, mindenestül — megmutatni? Szeretünk szerepelni, nem baj, ha úgy vagyunk beállítva, ahogy vagyunk, lehet, hogy mégsem veszítettük el a reményt, pláne ha a jutalom garantált: snoopys uzsis doboz vagy például egy kiállítás a belvárosban, ahol a képeken, végre a mi világunk a főszereplő. Igaz, a „szakma” csámcsog majd ezeken az utóbbi világokon, vagyis korképként kezeli a jelenséget, ami a 60-as 70-es évekből szomorú örökségként ránk maradt nyomorunkat ábrázolja.
Jobb híján a retro feeling még egy darabig mutatós téma, némi valósággal megspékelve művészetnek nevezett szociofotó lesz belőle, vagy kortárs népművészeti dokumentum. Amíg még élnek az utolsó mohikánok, addig még lehet. De már rég nem érdekel itt senkit Kovács néni személyes története, se a magánya, se a heti gyógyszeradagja, vagy egyáltalán mások élete. Azt hittem, az ilyesmitől a galériából kijövet sírva fakadunk, mert már annyira unjuk a magunk szűkösségét premier plan-ban nézni, de a vendégkönyvbe beleolvasván, kiderül, hogy a látogatók üdvözlik a gesztust: végre egy művész megmutatta, hogy milyen az, amikor ugyan nem hurrá, de nyaralunk.

Link az eredeti cikkhez