György Péter

Egy igazi életmű

es.hu, 2021/05.

 

Egy igazi életmű

A 2019 januárjában, negyvenévesen meghalt művész a konceptuális fotográfia mestere volt. Munkáinak többsége pontosan meghatározott témákból, sorozatokból állt. Hidegen hagyta a kortárs narcisztikus fényképészek szerepvágya és válsága. Manapság mindenki fényképeket készít, bármikor, bárhol, bármiről és bárkiről, önmagáról, s mindez alkalmanként szerepelhet a korszellemet dokumentáló évkönyvekben, de igazi közegük az internet hatékonynak tűnő vagy annak remélt, de múlékony szubkultúráiban van.

Hermann Ildi munkásságának helye azonban a kiállítóterem, most az Inda Galéria, ahol életműve java részét mutatják be, pontosan, jól értelmezve, még ha csak részletekben is. Hermann eltérő témájú történeteinek volt egy visszatérő azonossága. Egyszerre van bennük a kortárs jelen és az eltűnő idő, s a képek szereplőinek döntő többsége névtelen kortársunk volt, akiknek létét megszabta a történelem. A 2006–2007-ben, a Szentendrei-szigeten készített Nyaralók című sorozata 2009-ben megjelent a Néprajzi Múzeum folyóiratában, a Tabulában, minthogy a szerkesztők (Kemény Márton és Wilhelm Gábor) pontosan felismerték a jelentőségét. Hermann, mint azt a valóban nagyszerű képek elé írt tömör és pontos szövege is bizonyítja, egy kulturális antropológus felkészültségével, szemléletével dolgozott. „Célom volt megörökíteni e két kor találkozását: a társadalmi paradigmaváltás jellemzőit: az egyenlően elosztott, sokak számára elérhető nyaralók korát, és a mai, az igényekben és normákban felborult értékrendű társadalom az építészetében is jelentkező hatásait. Továbbá az enteriőröket, az 1980-as évek stílusjegyeit, az ottfelejtett múltat” (2009/1., 143. o.).

S persze – okosan – a képekre hagyta a következtetést: a fotón szereplők, életkoruktól részben függetlenül, mintha maguk is az ottfelejtett múlthoz tartoznának, miközben békés nyaralók voltak.

Még talán be sem fejezhette a Nyaralókat, amikor lánya születése után nem sokkal kiderült, hogy komolyan beteg lett. A fotográfiasorozat kérlelhetetlen tárgyilagossággal és végtelen szomorúsággal követi a Non-Hodgkin limfóma, a címadó NHL terápiájának állomásait és végül gyógyulását. Mint egy interjújában mondta, „Ott volt a kezemben a két hónapos kislányom, nem volt más választásom, mint meggyógyulni.” S ez nem pusztán retorikai fordulat volt. A sorozat önarcképei pontosan dokumentálják a magára maradottságát és elszántságát. Hermann valóban döntött. A sorozat ereje annak kivételességével is összefügg: a fotográfus munkája a túlélés küzdelmének rögzítése volt, az alany és tárgy azonossága, illetve megkettőzöttsége. Hermann készített egy önarcképsorozatot is. Az első képen a kemoterápia következményeként alig van haja, tekintete távolságtartó: jó okkal. S ahogy a sikeres kemoterápia mellékhatása csökken, úgy változik meg a tekintete, s mintha a szája sarkában feltűnne egy észrevehetetlen, enyhe kis mosoly. Az utolsó képen végre minden rendben van. 2011–12-ben a MOME diplomamunkájaként készítette el a Lányaink című sorozatát, melyet ugyancsak a tárgyilagosság hat át, s nyoma sincs „A mosoly albuma” üres hagyományának. A gyermekhez való viszonyon pontosan követhető a féltés és a nevelés tudatossága, a Hermann sorozatait félreismerhetetlenné és félreérthetetlenné tévő végiggondolt, azaz láthatóvá vált összefüggések.

Ennek az inverze a Három hónap három nap című sorozat, amely egy hirtelen meghalt csecsemő után üresen maradt környezetet: az értelmetlenné vált világot mutatja be. A mindennapi tárgyak így lesznek fenyegetőek, így változik át a jelentések sora.

Úgy vélem, Hermann életművének talán legradikálisabb és legmeglepőbb sorozata a 2015–16-ban készített Tetoválás. A Balaton partján nyaralók testét arcuk nélkül rögzítő fotók a tetoválás mindennapivá válásának korszakában készültek, de mindez nem jelenti azt, hogy közhelyekké, jelentésüket vesztett ábrákká változtak volna. S nem is a nagy történelmi vagy vallásos képek, a kortárs tömegkulturális ikonok testre való áthelyezése, tehát az azonosulás hirdetése a legelgondolkoztatóbb. Hanem a magánélet szereplőinek testen való elhelyezése. Egy ismeretlen férfi mellkasán egy balatoni táj éppoly kevéssé drámai, mint amilyen békésen is szemlélhetünk egy nő alhasát uraló, erotikus utalásokkal teli jelenetet, mely nem pornográfia, sokkal inkább a nyilvánossághoz való viszony újraértelmezésének lehetséges példája. Ami igazán zavarba ejtő, az a felmenők, szülők, nagyszülők arcképe a legkülönbözőbb testrészeken, hátakon, karokon, hasakon, s ugyanígy a gyerekek arcának feltűnése a szüleik testén. Hermann fotóiban nincs semmi előítélet, a képek nem a megvetés, hanem a kulturális normák bonyolult valóságát rögzítő példák. Két fedett női mell között/felett egy nyitott bilincspár, egy női combon egy harisnyakötőbe illesztett forgótáras revolver. Mindez egy strandon pontosan jelzi a változást, mely éppúgy érthető a szabadság jelzéseként, mint egy önironikus identitás elterjedéseként. A tetoválás kultúrája az elmúlt évtizedben vált elfogadottá, és immár nem marginális csoportok önazonosságának, büszke elkülönülésének kérdése, hanem a polgári lét része lett. S ezt Hermann kétségtelenül pontosan látta és rögzítette.

S végül itt vannak utolsó éveinek munkái és félbemaradt tervei. A Saul fia című film forgatási szüneteiben készült sorozat a színészeket, statisztákat rögzítette, díszletben, jelmezben. Ennek a sorozatnak a drámai ereje azok számára lesz azonnal magától értetődő, akik látták a filmet, melyben a homályos képeknek is döntő szerepük volt, míg ezeken a felvételeken részben ugyanazok a szereplők élesen láthatóak.

A Hátra arc sorozat portréinak bemutatása alatt az auschwitzi Sonderkommando tagjainak kézirataiból olvas fel Röhrig Géza. „Hamarosan megtudtuk, hogy megkezdődtek az előkészületek a magyar zsidók elégetéséhez. Ez már végképp megtört minket; tehát el kell égetnünk egymillió magyar zsidót. Nekünk, akiknek már elegünk van ebből, (…) nekünk, akiknek ez már régóta túl sok, ráadásul (…) be kell mocskolnunk a kezünket a magyar zsidók vérével.” A Hiányzó történetek című, tizennégy, Magyarországról New Yorkba került holokauszt-túlélőt ábrázoló fotográfia szemlélése alatt az épp szereplő élettörténete hangzik el. A New Yorkban, biztonságban, magányban, hazák, otthonok között és azok nélkül élő holokauszt-túlélők a magyarsághoz való viszonyának képeken való rögzítése Hermann tárgyilagosságának fontos példája. Utolsó terve az 1944-ben, a koncentrációs táborokban, gettókban, munkaszolgálaton történtek felidézése és az itthon maradt túlélők most készült képei közti távolságok feszültsége, az esztétikai normák etikai felelősségének fontos dokumentuma lett volna, az emlékezettörténet drámai bizonyítéka. Jóvátehetetlen veszteségként érthetjük, hogy ez a munka már nem készülhetett el.

Végül: a kiállítás ténye, az Inda Galéria részvétele, valamint a Capa Központ munkatársának, Csizek Gabriellának és a Bálint Házban dolgozó Somogyi Zsófiának a munkája okot ad arra a reményre, hogy Hermann Ildi munkássága előbb-utóbb napvilágot láthat egy gondosan megszerkesztett, alapos monográfiában is.

György Péter

Link az eredeti cikkhez